Kapás van az utcánkban

A Kapás utcába fordulva legelébb a Budai Táncklub emléke hívogat: Verebes Pisti mamájának, Klári néni híres tánciskolájának voltam egykoron magam is kisgavallérja, aki vörös arccal és izzadó tenyérrel próbálta a csa-csa-csa ütemére kitapintani a kiskisasszonyok derekán a még éppen illendőnek mondható helyeket. Most, vagy ötven évvel a történtek után – és némi ismeretekkel a női deréktájról – ismét a Kapás utcát járom, merthogy korunk, mi több: modern korunk kerítőnője, Nagy Erika vár itt rám.

Azért a harmadik emelet, lift nélkül, mindenképpen vízválasztó: aki ide feljut, és nem ájul el, nem kér hörögve vizet, és igyekszik a lihegést apró köhögésnek feltüntetni, az bebocsátást nyer – érdemes lehet akár kiskisasszonynak, akár kisgavallérnak is. Merthogy ez ügyben érkeznek ide a kuncsaftok: segítséget kérni szívbántalmak, egyedüllét ellen, melyekre itt található az orvosság. Azért innék is valamit – próbálkozom, de a választék ásványvíz, kávé, tea, vagyis a gyenge kondíciójúak mellé a piások is felsorakozhatnak nemkívánatos vendégekként.

– Mégis, akkor kiket vár?

– Minden korban bonyolult volt úgy elrendezni a házasságokat, hogy az mindkét félnek, sőt mindkét családnak legalább kívánatos legyen. Ám a részletek, ahogy azok már csak lenni szoktak, a legkevésbé sem mondhatók romantikusnak – mekkora a hozomány, ki mit örököl és mikor, hova tűnt a szüzesség, mi lesz a zabigyerekekkel, egyebek –, ezért aztán a nyers valóság kiderítését ajánlatos volt inkább rábízni hozzáértő kerítőnőkre. Mondhatni, évezredes állás ez: a hindu asztrológus, a zsidó shadchan, az amerikai matchmaker vagy egyszerűen a kispadon üldögélő öregasszonyok, olykor a falu papja volt hivatott az elmúlt ezredévekben a romantikus szerelmet gyakorlatiasabb irányba terelni… A bemutatás intézménye mindig is létezett, nekem meg ez a hivatásom

– Vagyis akkor jött maga…

– Nem, még előttem voltak és vannak a társkereső szolgálatok.

– Hát nem egy ilyenben járok?

– Nem, ön egy modern kori kerítőnőnél üldögél.

– Ha árnyalná a különbséget…

– Például lát itt dobozokat, fényképeket, lefűzött dossziékat? Olyan itt nálam, mint egy rideg irodában? Ha nem a válasza, akkor talán már érzi a különbséget. Én nem adatbázisokat sorsolok össze, hanem érző, társra vágyó lényeknek segítek megtalálni hiányzó felüket.

– Na, de azért mégiscsak fel kell jegyeznie a történeteket, a kívánalmakat!

– Nem kell feljegyezni, elég meghallgatni az embert. Feljegyezni legfeljebb a telefonszámokat kell, a többi itt marad, a fejemben.

– Jó, akkor játsszuk le. Feljövök szépen a harmadikra, nem lihegek, napszaknak megfelelően illedelmesen köszönök, elfogadom az ásványvizet is, majd a lényegre térve megkérdem: volna-e, mondjuk, egy húszas éveiben járó afro­amerikai jány errefelé?

– Mire én meg ajtót mutatok. Nálam ne egy nőt és ne egy pasit keressenek, hanem „A” nőt és „A” férfit. Azt, akivel együtt akarja élni az életét.

– Ha házasság céljából keresem azt a jányt, akkor maradhatok?

– Hiába próbálkozik, én komolyan hiszek a szerelemben és a házasságban.

– Nem én próbálkozom, hanem a Btk.Tudja, mi a kerítés hivatalos tényállása? Inkább el sem mondom, csupán csak jelzem, nincs abban egyetlen szó se szerelemről, se házasságról…

– De modern kori kerítőt biztosan nem talál a paragrafusok között!

– Na jó, feladom. Hogy csinálja?

– Kicsit olyan ez, mint amikor lakást keresünk: telefonálgatunk, nézgelődünk, de rengeteg időt elvesz a kutatás. Jobban járunk hát, ha betérünk egy ingatlanirodába, és elmondjuk az igényeinket. Az ingatlanközvetítőnek is érdeke, hogy megtalálja a számunkra megfelelő lakást, ráadásul ő ehhez ért is, ismeri a piacot, így rengeteg üresjárattól megkímélve csak akkor hív, ha érdemi ajánlata van. És amikor végre belépünk a kiszemelt lakásba, érezzük: igen, ez lesz álmaink otthona, ebben tudnánk élni.

– Honnan jött ez a szenvedély?

– Talán a dédnagyitól. Ő ugyanis boszorkány volt, de a jófélék közül való: hitte, hogy „fűben-fában orvosság van”. Tudja például, mit kell tenni, ha sír a baba? Pedig rém egyszerű: a seprűből három cirokszálat kitépünk, meggyújtjuk, a hamuját vízbe szórjuk, és azzal meglocsoljuk a kisbabát…

– Ja, meg van a vödör víz is…

– Én meg, debreceni diákként, szinte minden iránt érdeklődtem: akartam színész, bölcsész lenni, de megbabonázott a kálvinista Róma is, akkor éppen papnak készültem, később szerelmes lettem Egyiptomba, vonzottak a Kelet titkai, a mágia, az alkímia – ezért aztán vegyésznek mentem.

– Mi a romantika abban, hogy mondjuk CaCO3 + 2HCl?

– Hát például az, hogy közben megismered a leendő férjed…

– Róla még nem esett szó!

– És már nem is fog, szinte azonnal elváltunk… Sőt ha már válás, akkor változzon minden: felmondtam a Biogálban, otthagytam Debrecent, és megérkeztem Pestre munka, lakás és párkapcsolat nélkül… A Kazinczy utcában volt egy pedagógusszállás, ott laktam egy csapat hasonló fiatallal. Mindannyian kerestünk valamit – leginkább talán saját magunkat –, egymás kezéből kapkodtuk a hirdetési újságokat. Az egyikben ez állt: társkereső iroda eladó. Viccesnek tűnt, hiszen éppenséggel ránk is ránk fért volna egy társkereső iroda, gondoltam, megnézem. Egy visszataszítóan sötét lakásban várt egy visszataszítóan sötét pasi, hatalmas dobozokban adatlapok, fényképek sokaságával. És arról papolt, hogy hogyan kell eladni ezeket az embereket. Otthagytam, viszont rájöttem: igen, ezt én tudnám másként is csinálni. Úgy, mint egy vérbeli kerítőnő. Visszamentem a pedagógusszállásra, és hamarosan megnyitottam az irodát. Az első megrendelőim azok a lányok és fiúk lettek, akikkel együtt kerestük a jövőnket: a tőlük kapott öt-ötezer forintokkal indult a vállalkozás, ami az idén nagykorú, tizennyolc éves lett.

– És mi a receptje?

– Ez nem álomgyár, nincs tuti recept, aminek, ha megfelelsz, beléphetsz a klubba és minden megoldódik egy csettintésre. Senki helyett nem fogom megtalálni élete párját; abban tudok segíteni, hogy felkészítem és segítem eljutni a szerelemhez.

– Ez szépen hangzik, de mégis, miként noszogatja a jelentkezőket beleesni a szerelemhez vezető kivilágítatlan verembe?

– Rájöttem, hogy az ismerkedéshez, a kapcsolatokhoz megfelelő közösség kell. És ha nincs ilyen, akkor létre kell azt hozni. Ez az én találmányom: megteremtem azt a közösséget, ahol jó eséllyel megtalálhatod a párodat. Tulajdonképpen programokat szervezek, ezerfélét. Ebbe éppúgy beletartozik egy nyaralás valahol az Adrián, mint egy bécsi városnézés, színház, mozi, római-parti sörözés, zenehallgatás, közös főzés vagy csak dumálás egy kis presszóban. De ami a legfontosabb: a személyes ajánlás.

– Mekkora csapatot mozgat?

– Nagyjából százötvenen lehetnek, de persze egy-egy programra legfeljebb tizenöt-húsz jelentkezőt hívok el.

– Ők ismerik egymást?

– Vagy igen, vagy majd most megismerik. A kerítés lényege éppen ez, megtalálni és bemutatni azt a két embert egymásnak, akik egymáshoz valók. S hogy kik is valók egymáshoz, azt hosszú és sokszor komoly beszélgetések alapján döntöm el. Rájöttem, nem az a legfontosabb, hogy az illető főosztályvezető vagy csak annak a helyettese, hanem az, hogy ki is ő valójában, honnan jön és hová tart, hogyan gondolkodik a világról, a családról, a vallásról, az emberi kapcsolatokról, hogy mi érdekli.

– Politikáról nem esik szó?

– Dehogynem! Ennek tisztázása nélkül manapság nehéz lenne két embert összehozni. De nem feltétlenül a pártszimpátiák a fontosak, hanem az értékekről vallott fogalmak – ebben ez is nagyon benne van.

– És mi történik másnap? Mert este, a program végén hazamennek a legények és a leányok… Amúgy megkérdezném: tényleg szépen hazamennek?

– Nem firtatom…

– De azért másnap hívják magát?

– Mi az hogy! Veszettül csörög a telefon, ugyebár a kerítőnő mindenről tud… Ilyenkor aztán kiderül, hogy ugyan a Pista tetszett, de a Sári nem, ekkor újabb beszélgetés jön, és újabb programok, újabb szereplőkkel. Igyekszem megkeresni mindenki számára a legmegfelelőbbet.

– És ha nincs ilyen a csapatban?

– Akkor tűvé teszem érte a várost.

– Kik jönnek a Kapás utcába?

– Három csoportba osztom a jelentkezőket. Van az „elsőbálos”, aki ugye itt kezdi az ismerkedést, s rám vár az ifjú házasulandók összeboronálása. Aztán van az „újrakezdő”, ez általában korábbi kapcsolatok, esetleg válás után érkezik, és van a „jutalomjátékos”. Ők az idősebb, ötvenes-hatvanas korosztály tagjai, akik már megértek sok mindent, letudták kötelezettségeiket, de még messze vannak attól, hogy már csak olyasvalakit keressenek, aki majd ad nekik egy pohár vizet… Az ide járók zöme a ma divatos szinglicsoporthoz tartozik, a 30–35-ös korosztályhoz, akik ugyan korábban élvezték az egyedüllétet, de ezt lassan feladnák, mert észrevették, hogy az évek gyorsan múlnak, és rájönnek, hogy családot akarnak.

– Az a kezdeti ötezer forint most merre jár?

– A harmincszorosánál: százötvenezer forintot kérek, ezért akár egy éven át is kerítem a párokat.

– Van szavatosság? Garancia?

– Azokra, akiket én hozok össze, feltétlenül. És azt hiszem, ez az egyik legfontosabb, amit egy kerítőnő adhat, és ami mindenképpen több egy internetes hirdetésnél, s ez a hitelem. Aki hozzám fordul, az nem csak a harmadik emelet szűrőjén esik át…

– Hogy tapasztalja: az ellentétek vonzzák egymást?

– Én ebben is régimódi vagyok, ahogy a dédnagyi mondta: házasodni azonos utcából kell… És sajnálatos módon abban is hiszek, hogy egy férfi legyen Férfi, a nő pedig Nő.

– Várjon, ez olyan szép, hogy feltétlenül feljegyzem… Maga persze szingli, ugye?

– Persze, hogy nem.

– Netán kipécézett egyet a kuncsaftjai közül?

– Ilyet soha nem csinálnék, bár annyi igaz, hogy az egyik egyiptomi utunk során megpillantottam egy fiatalembert a repülőtéren…

– Hogy visszatérjek a klasszikusokhoz, itt a tavasz, tapasztalja, hogy bimbóznak az érzelmek?

– A legteljesebb mértékben! És ráadásul már május van…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!