Nacionalizmusa válogatja, nemzetenként más a természete, mégis ad némi megnyugvást, hogy mindenütt megküzdenek vele. A budapesti kiállítás a belépéskor karcos dokumentumfilmmel cövekeli le a látogatót, nem is akárhogyan. Valahogy úgy foglalhatnánk össze, hogy a fővárosi állatkert múlt század eleji megújításának tükrében végigrobog az emberen a Trianon előtti és utáni nemzetépítési indulat, amely a vasfüggöny leomlása után ugyan alábbhagyott, de sínen van megint.
Erre helyezi a hangsúlyt a 39 elkötelezett, társadalmilag érzékeny művész alkotásaiból – installációkból, fotókból, videofilmekből – összeállított válogatás, ahogy a címe is sugallja. Az alaphangot az állatkert műsziklájának története adja, hiszen a mesterséges képződmény, amelynek modelljéül egy Erdélyben valóban létező hegyet választottak, Trianon után valóságosabbá vált, mint az eredeti. Kitartást követelő, munkás kiállítás, és nem csak azért, mert Kiscellből aztán le kell ereszkedni a Lajos utcába, hogy ott is megnézzük a folytatást. Nem utolsósorban kemény, keserű, közben időnként megröhögteti a nézőt. De leginkább elgondolkodtatja. Olyasmin például, hogy hányadán állunk a nemzeti identitásunkkal, mivel azonosulunk szívesen, mi mindent vizionálunk közös vagy közösnek vélt történetek kapcsán. Mitől valljuk magunkat magyarnak, orosznak, szlováknak, lengyelnek, cigánynak, zsidónak, melegnek, többséginek vagy kisebbséginek?
Ezekre a kérdésekre keresi a választ a Kis Varsó csoport is a turulok, ilyen-olyan diktátorok, zsarnokok és vásári műanyag figurák összecsapását ábrázoló terepasztalán (képünkön). De mindegyik alkotás azzal szembesít, hogy privát azonosulásainkkal milyen könnyen kiszolgálhatjuk a nemzeti oktatás felülről sugallt eszméit.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!