Néhány perce maradt a kezdésig, s pár lépés a bejáratig. A teaház portáljánál tehetett úgy, mintha csak erre tévedt volna. Rácsodálkozhatott az írásra: „Rapid randi!” Mit ki nem találnak?
Volt még ideje álldogálni, mindent átgondolni. Közben leshetett, találgathatta, hányan lehetnek bent? Fixírozhatja a remélt partnert, vizslathatja a konkurenciát? Titkon méricskélheti, magával összevetheti őket, hogy na, ez esélytelen! Akár a krumplis zsák, trampli! Ízléstelenül öltözött, a frizurája riasztó! Érzi, amaz inkább pornóoldalon hirdethetné magát. S lehet újfent elbizonytalanodni: mi dolga itt egyáltalán?
Fogy a perc, fokozódik a drukk: lehet, hogy elkezdik nélküle? Ne már! A zártkörű rendezvény kiírásra rá se hederít. Tudja, hogy zártkörű, hetek óta erre várt, ide indult új találkozóra, új reményekkel.
Kellemes meleg, halk zene fogadja a belépőt. Az asztalokon gyertyák égnek. Szerencsés a sejtelmes fény: elfedi a takargatni valót. Minden jó, csak ez a néhány lépcsőfok ne lenne lefelé. Még balerináknak is nehéz sikkesen lép ni, ha mindenki őket lesi. Félútról alig észrevehető pillantás: figyelnek rá egyáltalán? Figyelik, persze. Elismerő, irigy és lesajnáló tekintetek vegyesen. Hát? A boka tényleg lehetne vé konyabb, a vádli formásabb, deréknál is itt-ott domborodik, de a többi nagyjából rendben van. S ha mégse, a férfiak még mindig tódít hat ják: magának milyen gyönyörű szeme van…
Örülök, hogy eljött, fogadja a Fehér Holló teaház tulajdonosa, Beke Kata, az est háziasszonya. Amikor 2006-ban kitalálta, hogy teázót nyit, érezte, kell még valami vonzó, ami odacsábítja az embereket. Sok a környéken a kocsma, italt árulni, nyerőgépet beállítani nem akart. A tea nyugalmat áraszt, a vendég ül, beszélget, kellemesen tölti az idejét. A szesz már másokat is hozna, vidám hangoskodókat, tolakodókat. Belőlük nem kér. Maradt a tea, bónuszként forró csoki, újabban koktélok, s egy „echte”, franciáktól vett ötlet: a rapid randi. Nagyjából azonos korú emberek telefonon, interneten bejelentkeznek, eljönnek, adott ideig egymás asztalához ülnek, ismerkednek, beszélgetnek. Ha szimpatikusak egymásnak, hozzásegít, hogy újra találkozzanak, de ha nem sikerül, az se tragédia, tartoztak az ördögnek egy úttal – egy estét 3000 forintért teázva, ismerkedve töltöttek.
Bevált az ötlet? Váltakozó a siker. Nyáron nagyon nem ment, mindenki üdült, most, hogy hűvösre fordult az idő, van, hogy hetente több estét kell tartani. Ma például hét-hét harmincon túli hölgy és férfi érkezik. A hölgyek az utolsó sminkelésre a mosdóba vonulnak. Jó a ruhád, hol vetted? – kérdezgetik egymást. Ma este vetélytársak, persze, de ennyi dicséret az ellennek is kijár. A férfiak nehezen nyílnak meg, a cipő orrát lesik, s élve az alkalommal azért a hölgyeket is mustrálják. Beke Kata már a játékszabályokat sorolja: mindenki kap egy értékelő papírt, amire jegyzetelhet. Csengőszóra egy férfi leül a hölgy asztalához, úgy hét percig beszélgethetnek. Újabb csengőszóra a férfi elköszön, egy asztallal odébb ül. Hét percig megint övé a világ, aztán újabb csengőszó, arrébb megy egy székkel, míg körbe nem ér. A háziasszony csengettyűjével ettől kezdve úgy irányítja az eseményeket, mintha itt se lenne, de ha kell, feltűnik, feszültséget old, s főleg a diszkrécióra ügyel.
Halk, zsolozsmaszerű csevegés kezdődik az asztaloknál. Mire elég hét perc? Mindenre és semmire! Munka, hobbi, némi bók, váltakozó sorrendben, vagy hosszú, kínos csönd után jópofi sztorizgatás, hogy képzelje, voltam már ilyen rapid randin, a város peremén. Rajtam kívül csak egy férfi jött, egyfolytában káromkodott, a tulajdonos majdnem bőgött, hogy nem érti, mi történt, öt hölgy határozottan ígérte, hogy eljön, várjunk még. Vártunk, ittunk, de csak egy gitáros jött, leült a sarokba és halkan játszott. Hajnalig ittunk a tulajjal. Jó, mi? De szóljon, ha untatom! Vagy a másik: „Nem szoktam ilyen helyre járni, nincs erre időm. Reggel nyolctól este nyolcig bent vagyok, annyi a dolgom. De nem élet ez így. Társ kéne, meg talán gyerek is. Egy vagy kettő. Inkább egy, engem a sírás idegesít. Nahát, már letelt az idő, kár, mert élveztem a beszélgetést.” És jön a szívtipró, jár a szeme, mint zsizsik a babban, bájolóan búg, a saját hangjába is szerelmes. A mondókáján nem nagyon módosít, be szokott jönni. És újabb ember, új történet, új remény. Széljegyzet a papíron, már vége is, s Beke Kata az íveket értékeli, ő már látja, ki kivel (egyetlen nevet lehet csak jelölni) találkozna újra szívesen.
Búcsúképpen mindenkinek egy kártyát ad a kezébe. A sarkon, ha már nem látja senki, meg lehet nézni, hogy akit mi felírtunk, annak a neve, telefonszáma vajon szerepel-e a papírunkon – vagy csak anynyi, hogy legyen máskor is szerencsénk.
Jó ez így, de azért az kár, hogy nem úgy, mint rég, s ahogy a Bëlga fiúk éneklik: „Tetszik ez a szám, nem baj, hogy megfogtam a kezed, hazakísérhetlek?” Mert hát végül is ezért jöttünk, mindig ezért.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!