– A magyar olvasóban már a neve is érdeklődést kelt, hiszen részben magyar származásra utal, részben szülői elfogultságot sejtet.

– Édesapám 1956-ban hagyta el Magyarországot, s bár kiterjedt magyar baráti köre volt, s a könyves szekrényünkön is ott sorakoztak a magyar nyelvű könyvek, otthon soha nem beszélt magyarul, nem tanított meg rá, így a könyveket sem tudtam elolvasni. Egyedül a magyar konyhával kötöttem közelebbi ismeretséget, de ez hátrányos hatással bírt a testsúlyomra. A keresztnevem pedig…? Mindenkié nagyban függ attól, a terhesség ideje alatt mit olvasnak a szülők. Az édesapám imádta a hadtörténeti műveket, így ennek megfelelően lettem Timur Eugen Alexandr. Nem mindennapi, az biztos, mindig betűzni kényszerülök hivatalos helyeken…

– Egy hét múlva, 22-én lesznek a német választások, regényének karikírozott pártjai alapján azt gondolhatjuk, a szavazóknak nincs igazi választásuk. Ennyire rossz lenne a helyzet önöknél is?

– Kérdés, mit szeretnének az emberek. A könyvemben persze rossz fényben tűnik föl a demokrácia, hiszen egy diktátor szemszögéből látjuk. Hitlernek ráadásul erőssége volt az érvelés, és ahogy bemutatja a pártokat… nos, az nem áll távol a valóságtól. Felmerül a kérdés: mit is várunk egy politikustól? Legyen karizmatikus, határozott egyéniség? Ez igen ritka, inkább kivételes, a diktátorok között kell keresni, semmint a demokráciákban. A demokráciáknak az egymás váltásának a lehetősége és igénye az erénye és előnye. Nem az a fontos, aki uralkodik, hanem az, hogy ha szükséges, leváltható.

– A legutóbbi reprezentatív közvélemény- kutatások szerint a német választók 45 százaléka elégedett a jelenlegi vezetéssel. Ezek szerint nincs igény a változásokra a német társadalomban?

– Merkel asszony kevésbé fenyegető, inkább kábító hatással bír. Sportpárhuzammal élve, ahogy a fociban, úgy esetében is jó védelemről beszélhetünk. Sikerének kulcsa, hogy nem követ el hibákat, ugyanakkor ez nem biztos, hogy elegendő az igazi politizáláshoz. Ha összevetjük tevékenységét az előző kormányéval, észrevehetőek a hiányosságai. Az előző kormány, bár reformjai miatt nem volt népszerű, hozzákötötte a sorsát, jövőjét a programjához, és én ezt nagyon bátornak dolognak találom. Pont ezt hiányolom Merkelnél: nincs ötlet, nincs elgondolás a jövőt illetően, hogy valamiért kockáztatva kiálljon. Hogy további négy évig ismét ilyen unalmasan kormányozzon, nem nagy művészet… Én a kormányváltásra szavazok.

– Mindig Németországot hozzák föl példának a múlttal való szembenézés kapcsán. Valóban végbement?

– A németek tényleg nagyon sokat foglalkoznak a múlttal. Kérdés, értelmesen teszik-e mindezt, valóban tanultak-e ebből. Én úgy látom, nem sokat tanultunk. Sokkal inkább arról van szó, hogy megtanuljuk azokat a viselkedéstípusokat, amelynek segítségével elkerülhetjük a hibákat, ahogy ezt a könyvbeli szereplők is teszik. Sok német bizonyos esetekben bizonyos kérdésekre igen is meg tudná adni a helyes válaszokat, de ha váratlanul olyan figura lép föl, mint mondjuk Hitler, és ő is felveti ugyanezen kérdéseket, nem biztos, hogy jól reagálnak rá. Úgy gondolom, még csak részben vontuk le a tanulságokat.

– Milyen jellegű kutatásokat végzett a könyv megírásához?

– Először a Mein Kampfot olvastam el, majd elgondoltam, mi mindent kellene még tudnom Hitlerről, de úgy véltem, nem kell mindent tudnom. Számomra az volt a fontos, ő hogyan szerette volna látni és ábrázolni magát, a múltját, az ifjúságát, vezetőként, vezérként hogyan vélekedett önmagáról. Így nem kellett teljesen a valóság megírására törekednem, hanem a megfelelő beszéd- és írásstílust volt szükséges megtalálnom.

– Mikor „került kapcsolatba” először Hitlerrel?

– A német általános iskolákban már a 6. osztálytól alaposan foglalkoznak a témával, de én még korábban, 8-9 évesen találkoztam vele. Apám hatására engem is érdekelt a hadtörténet, és egy este végignézhettem A leghosszabb nap című filmet a normandiai partraszállásról. Mikor jönnek az amerikaiak, a németek értesítik a Führer főhadiszállását, ám ott senki nem meri 11 óra előtt fölébreszteni Hitlert, így késik a parancs a tennivalókról. Gyerekként nagyon furcsának találtam, hogy a háború ellenére sem kelthetik föl.

– Szabott határt magának abban, meddig mehet el a humorizálásban?

– Az írás közben nem gondoltam erre, csak a kiadáskor. Nyilván felmerül ekkor, szabad-e ezt vagy azt, de a válasz olyan egyszerű volt: ha már Hitlert játszunk, akkor rendesen, határozottan játsszuk, legyen minden aszerint, ahogy a figura megköveteli. Tisztában vagyok vele, ezzel azt kockáztatjuk, hogy valakit megbántunk. Ám azt gondolom, ha már bántónak kell lenni, akkor legyen egy-két dolog a könyvben, amiért megéri ez – és ebben a könyvben van ilyen.

– Utólag, a könyvet, az önt ért kritikák hatására volt olyan érzése, mégsem érte meg valamelyik humoros rész?

– Nem. A kritikák elsősorban az irodalmi minőséget, a humor formáját kritizálták, de egyik sem állította, hogy ez a humor felelőtlen lett volna.

– A társadalmi emlékezet hiátusa, a politikai demagógia mellett a média is megkapja a magáét a regényben. Nem furcsa, hogy a könyve népszerűségét pedig éppen neki is köszönheti?

– A média nagyon értékes dolog, de nem mindegy, hogyan használjuk: nem szabad alábecsülni, de túlbecsülni sem. Úgy gondolom, az a funkciója, ha valami újdonság történik, közzé kell tennie. Nyilván a bulvár hangosabb, mint a közéleti lapok, de az elv ugyanaz. Ami fontos, hogy nem szabad korlátozni! A véleménynyilvánítást el kell tudni viselnie egy országnak, hogy elindulhasson a párbeszéd. Máskülönben elég lenne csak plakátozgatni…!

– Iránban is megjelenik a regény, nem tart attól, hogy félreértik?

– Ahogy minden fordítást, úgy ezt is ellenőrzi a német kiadó, hogy elkerüljük a direkt vagy véletlen félrefordításokat. Annak ellenére simának tűnik az iráni kiadással a kapcsolat, hogy engedély nélkül kezdték el fordítani a regényt, mi is újságból értesültünk róla. Abban az esetben, ha – éppen az érzékenységeket figyelembe véve – valahol a fordítók nem fogadják el a korrekcióinkat, nem szentesítjük azt, elhatárolódunk a fordítástól.

(Köszönet Szepesvári Líviának az interjú létrejöttéhez nyújtott segítségéért.)

 

Szabad-e rajta röhögni?

Bármennyire is szeretnénk, vannak olyan történelmi traumák, amelyeket évszázadok alatt sem lehet feldolgozni. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem kell folyamatosan foglalkoznunk velük. A múlt árnyainak elűzését sokszor nem is a történészek, hanem a művészek képesek a legjobban végrehajtani.

A II. világháború borzalmai a mai napig felfoghatatlanok. És a sok szörnyűség középpontjában pedig egyetlen ember, Adolf Hitler áll. Személye mára a vegytiszta gonoszság szimbólumává vált, jól beazonosítható személyiségjegyei (a bajusz, a kézmozdulatok, a hanghordozás) önálló életre keltek, és bőségesen kínálják a lehetőséget a művészeknek arra, hogy újra meg újra felhasználják.

A legkülönfélébb művészeti ágakban jelenik meg a figura, néhol egyszerű elrettentési céllal, máshol azonban ennél sokkal súlyosabb kontextusban. Bosszú – ez az, ami a Hitler-ábrázolások egyik legfőbb jegye. De hogyan állhat bosszút egy film, egy festmény, vagy éppen egy zeneszám? Sok művész úgy igyekszik felhívni a figyelmet a veszélyre, hogy fiktív jövőképében bemutatja, mi lett volna, ha Hitler és az ő Németországa nem bukja el a háborút, mások egyszerűen csak kiütik az egykori vezért.

Már maga Hitler is megtapasztalhatta, hogyan űznek gúnyt nem csak személyéből, de a teljes, általa felépíteni kívánt világból. Tette mindezt egy kis, keménykalapos (és a hitlerbajuszhoz meglehetősen hasonló szőrzettel rendelkező) férfi, Charles Chaplin. A diktátor című, több Oscar-díjra jelölt alkotás az önkényuralmi rendszer komikus formába csomagolt kritikája, amely még csak véletlenül sem próbálja leplezni, hogy Hitler Németországáról szól. A jól ismert Hitler-toposzok bőséges tárháza a film, amelyben egy fanatizálni képes vezető és az őt vakon követő tömegek bénító kapcsolata jelenik meg. Chaplin egyébként évekkel később nyilatkozta, hogy ha tudott volna a koncentrációs táborok létezéséről, nem készíti el a filmet.

A gúny, az irónia mindig is erős fegyver volt a művészet kezében, ha bosszúról volt szó. Hitler egyik legismertebb modern kori története Walter Moers tollából származik. Az Adolf című képregény is egy fiktív jövőt jelenít meg. A Führer túléli a háborút, és igyekszik betagozódni a modern korba. Moers minden létező gonoszságot elkövet vele, amit papíron csak el tudunk képzelni – hogy hol húzódik ez esetben a jó ízlés határa, azt nehéz eldönteni. A legnagyobb gonoszság viszont nem az, ahogy Hitlert drogfüggő szexrabszolgaként vagy ufók által elrabolt gazdatestként ábrázolja, hanem az, hogy a végén még a világot is megmenteti vele. Szó sincs feloldozásról – a művész ennél nagyobbat nem is rúghat egy olyan személybe, akinek egyszer az volt az álma, hogy a saját népén kívül mindenki mást alárendelt helyzetbe kényszerít.

Hogyan is tehetnénk nevetségesebbé egy rettegett figurát, mint ha kiszakítjuk megszokott környezetéből, és saját attribútumai mellé teljesen oda nem illőket csempészünk? A streeat art ugyan tünékeny műfaj, az egyik pillanatban még látjuk a falra ragasztott műalkotásokat, a másikban viszont már eltakarja őket egy újabb, a mondanivaló azonban szerencsére többnyire megmarad. Még a neve sem maradt fent annak a művésznek, aki a „Filth Kills” című alkotást a falra kasírozta Los Angelesben, viszont az internet szerencsére nem felejt, így bármikor könnyű rábukkanni. „A mocsok öl” – ennél lényegre törőbb mondanivalója nem is lehet egyetlen műalkotásnak sem, amely Hitlert ábrázolja. A jól ismert egérfüleket viselő férfi orra alatt a náci vezér bajusza formálódik koszból – egyszerű, de döbbenetesen hatásos mondanivaló, amely pillanatnyi létezésében is állandó értékeket hordoz.

Hitler ideológiája a mai napig megdöbbentő lehet bárki számára. A másság teljes elutasítása a művészek kezében viszont eszköz lehet arra, hogy a kontrasztok érzékeltetésével megerősítsék mondanivalójukat. Hitler a szívemben – nehezen elképzelhető, hogy bárki jó szívvel dúdolná ezt a sort, mondjuk az utcán sétálva, vagy a metrón ülve. Az Anthony and the Johnsons együttes mégis elkészítette a Hitler in my heart című, slágernek semmiképp sem mondható számot. A dalt fátyolos, néha egészen bizarr hangon adja elő a transzszexuális énekes, Anthony Hegarty, és bár a címből egyértelműnek tűnik a helyzet, mélyen megrázó az, ahogy a dal rávilágít a szexuális másságból fakadó félelmekre.

De néha nem is kell, hogy bonyolult megoldásokat keressünk. Napjainkban bárkiből lehet művész egy pillanatra, ha úgy tartja a kedve. A burjánzó blogkultúrában olyan vadhajtások is találhatóak, amelyek nem igényelnek különösebb magyarázatot. A Hitlert kiütik (Hitler getting punched) blog semmivel sem nyújt többet annál, amit ígér. Bárki készíthet egy képet, amelyen a náci vezér kap egy alapos balegyenest. A vörös orrú szarvastól, Rudolftól, Elvisen keresztül Batmanig mindenki bemosott már (legalább) egyet a kis képregénykockákon a Führernek – így is le lehet vezetni egy bizonyos mennyiségű feszültséget.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!