Az esélyegyenlőségi magazinműsor feladata, hogy láttassa, bemutassa az akadállyal élőket, így növelve a megértést és az elfogadást – feltéve, hogy egyáltalán látni akarjuk, amit mutatnak.
A társadalom „egészséges” része szívesebben néz félre és érzelmileg is elzárkózik a fogyatékkal élőktől. Részben félelemből (mi lesz, ha velem vagy a szeretteimmel történik ugyanez?), hárításból (ha nem foglalkozom a problémával, mintha nem is létezne) és részben bűntudatból, hiszen mi „megúsztuk”, jóllehet, mindőnknek van valami hendikepje, főleg ha egymáshoz hasonlítjuk az adottságainkat.
A sorozat egy lépéssel előrébb jár, nem a különbségekre világit rá, hanem olyan példákat mutat be, akik elég jól alkalmazkodtak a többségi társadalom igényeihez és kényelméhez berendezett világhoz. Megtanultak együttélni az akadályokkal, amelyekre nem akadályként, nem is kihívásként tekintenek. Nem harcolnak, hanem rugalmasak, hajlékonyak, találékonyak, fürkészik a szabadság lehetőségét a határokon belül. Érzéketlenség lenne azt állítani, hogy a korlátok csak a fejükben léteznek, inkább sok múlik azon, ki hogy éli meg ezeket.
Minden részben felkérnek egy híresebb művészt, színészt, zenészt, hogy afféle civil riporterként, a „nézők fejével gondolkodva” tegyen fel kérdéseket. Ha valaki elvállalta a felkérést, legalább nyitott a hozzáállása. A kérdések sokszor mégis kínban-zavarban születnek, esetlenek és túlóvatoskodók – pontosan olyanok, ahogy talán mi is reagálnánk, ha elvinnének egy fogyatékos gyerekeket tanító iskolába.
Látjuk-halljuk, hogy szerencsére bőven akadnak segítőkész emberek, de a másik oldalt is megértjük, hogy a segítség sokszor megfoszt a nehezen kivívott önállóságtól. És mi honnan tudhatnánk, hogyan segítünk jól? Persze fontos lenne figyelni, ahogy a műsor is teszi, de minden adás azt üzeni, még fontosabb lenne megtanulni kérdezni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
