Nagy Józsefet nem könnyű nézni.
Nemcsak azért, mert a tánc már önmagában sem tartozik a könnyen értelmezhető műfajok közé, hanem mert van benne valami zavarba ejtően éteri – a szó legpatetikusabb értelmében. Az a fajta fehér holló, aki irigylésre méltó magabiztossággal egyensúlyoz a színtiszta blöff és a legmélyebb, lélekkorbácsoló művészet közti pengeélen, s közben a nézőre bízza, vele tart-e a százszázalékos jelenlétet és koncentrációt igénylő, olykor bizony kényelmetlenül éles terepen. Ha igen, katartikus élményre számíthat, ha nem, az sem baj: belepottyan a kuszává szőtt blöffhálóba, és különösebb sérülések nélkül „túlesik” a produkción. Nagy József művészete egyszerre hat az érzékekre és a lélekre. Legújabb produkcióját, amelyben már-már állandó alkotótársa, a dzsesszmuzsikus Szelevényi Ákos kíséri át a penge élén, egy holló ihlette – miközben Japánban egy épület tetején gyakorolt, árnyéka a tőle nem messze tollászkodó madárra vetült. A pillanat gondolattá szelídült, s a felvillanó ötletből egy átváltozás-történet jelbeszédrendszere bontakozott ki. A szokásostól talán kissé eltérő módon Szelevényi Ákos ezúttal nem csak, vagyis nem klasszikus módon kíséri a táncost, hanem hangokkal, morajlásokkal, a zeneiségre való különféle utalásokkal, vonatfüttyel és emberi kiáltásokkal meséli, kommentálja az emberből madárrá alakuló test mozgását. Nem kínálunk zsákbamacskát: a Hollók, mint Nagy József számos korábbi darabja, komoly befogadói aktivitást követel. Intellektust, érzelmet és hitet egyaránt. Nincs csak a puszta látványra bazírozó vizuális szenzáció. Amikor két ember képes olyan aurát létrehozni a színpadon, hogy a közönség dermedt csendben figyelje, hallgassa a porszemek hullását (egy felfüggesztett tölcsérből homokot engednek a földre), akkor történik valami a színpadon.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
