Olimpiai megnyitót rendez

Művészfilm, mondták, és lepasszolták a rétegfilmes Fox Search­lightnak, amely viszont addig babusgatta, míg a film és rendezője meg sem állt az Oscarig. Danny Boyle-lal a Magyarországon most bemutatott 127 óra című filmdráma kapcsán a torontói fesztiválon beszélgettünk.

– A Gettómilliomos kritikai és közönségsikere után megrendezhette volna a következő Batmant, Supermant...., de ön hű maradt saját műfajához és a Fox Searchlighthoz. Miért?

– Mert azzal voltam elfoglalva, hogy fordítsam jótékony célokra ezt a hatalmas sikert. Először is gondoskodnunk kellett a Gettómil­liomosban játszó gyerekekről Indiában, és meg kellett szerveznünk, hogy a bevétel jelentős része eljusson hozzájuk, hogy javuljanak az életkörülményeik. Nem volt piskóta. Aztán meg nekifeszültünk ennek a filmnek. Amikor 2006-ban megismertem Aron Ralstont, először vonakodott, mert nem játékfilmet akart az életéről, hanem dokumentumfilmet. Azzal győztem meg, hogy megírtam a szinopszist. A 127 óra egyszemélyes film, egy sziklamászóra épül, aki nem akármilyen módon szabadítja ki magát a haláltusából. De olyan kényes és magányos történet, hogy egy stúdió se mondott volna rá igent, ha nincs mögöttem az Oscar és a világsiker. Lojális vagyok, persze, hogy a Searchlighthoz kopogtattam be, hiszen ők vitték sikerre a Gettómilliomost. Meg persze tudtam, hogy ez az egyetlen hollywoodi stúdió, ahol ezzel a témával nem vágják rám az ajtót. A producertársam hozta a pénz másik felét a francia Pathétól, aztán belecsaptunk.

– És az ügynöke nem rágta a fülét, hogy nem kockázatos művészfilmmel kellene kamatoztatnia a sikert, hanem bevált kommersszel?

– Tetszett, nem tetszett, az összes „man”-re nemet mondtam, mert olyan filmet akartam csinálni, amire büszkék lehetünk.

– Átvitt értelemben ön és a filmjének hőse, Aron Ralston elég hasonló karakter. Tele energiával, életigenléssel. Mi kell ahhoz, hogy elkeseredjen és hogyan húzza ki magát a saját hajánál fogva, ha kell?

– Az erőszakos emberektől kiver a víz. Elkeserít, ha valaki a hatalmát fitogtatja, azt meg végképp nem bírom, ha visszaél vele. Az igazságtalanságot nem tűröm, és mindent elkövetek ellene. Nem vagyok valami nagy természetbarát, a város koszához-zajához kötődöm.

– Ha ennyire nem él-hal a természetért, hogy viselte a forgatást a szurdokban?

– 33 éve nem aludtam sátorban, tehát bebeszéltem magamnak, hogy nincs szebb a kempingezésnél. Hat napot forgattunk a szurdokban, és ennyi pont elég volt a következő 33 évre. Ez a film lüktet az urbánus thriller türelmetlenségétől. Ilyenre vágtam. Ezt a feszültséget kerestem. Nem akartam elandalítani a nézőt a természet szépségével, és végképp nem akartam belecsúszni a dokumen­tarizmusba.

– De azért csak végignézte azt a videót, amit Aron készített búcsúlevélként, hiszen nem tudhatta, hogy túléli-e, ami történt vele, s ahogyan kiszabadította magát?

– Nem furcsa? Még nem létezett a YouTube, nem volt tömegcikk a digitális kamera, Aron mégis mindent lefilmezett. Csöpögős búcsúüzenetre számítottam, ehelyett nagyon is összeszedett, okos és mély videolevelet „írt” az édesanyjának, már amennyire egy ilyen szörnyű helyzetben bármi megnyugtatót lehet mondani. Aron biztos volt benne, hogy meghal, és minden szót megrágott, mert tudta, hogy valószínűleg ennyi marad meg belőle.

– Talán furcsa, de párhuzamot érzek a Gettómilliomos és a 127 óra között abban az értelemben, hogy mindkét filmje a vesztésre ítélt, mégis győzni tudókról szól. Miért kedveli ennyire ezt a témát?

– Most rátapintott valamire, ami nem tudatos. Mindig az orrom után megyek, és azt rendezem meg, ami nem hagy nyugton. Meg se fordul a fejemben az anyagi vagy a kritikai siker, csak a sztori hajt, mert kikívánkozik belőlem. Az összes filmemmel így volt. Aztán hol bejön, hol nem. A Napfényre a mai napig büszke vagyok, pedig képtelenség volt becsalogatni rá a nézőket a moziba. Aztán jött a Gettómilliomos, amire meg dőlt a közönség. Ha tudnám az okát, én lennék a legokosabb, de csak széttárom a karomat. Csak azt tudom, hogy továbbra is tisztességes, őszinte, értékes és igaz filmeket akarok és fogok rendezni, amire érdemes beülni a moziba. A többi nem rajtam múlik.

– A pénz egyáltalán nem érdekli?

– Szerencsés vagyok, hogy egyáltalán van pénzem. Plusz mázli, hogy van tető a fejem fölött és nem tartozom érte egy fillérrel sem senkinek. Ettől bárki fellélegezne, mert ez teszi lehetővé, hogy azt csináljam, amit szeretek és nem azt, amit muszáj, hogy megéljek. Nem értek a pénzhez. Jó vicc, hogy csináltam egy filmet, aminek a címében benne van a millio­mos, két testvérről, akik közül az egyik ért a pénzhez, a másik nem. Na, pont olyan vagyok, mint a másik.

Zavar a pénz. Utálok költekezni, és a forgatásokon is fogom a pénzt. A part 55 millióba került, amitől elállt a lélegzetem és halálosan nyomasztott. Ennyi zsozsó egy filmre?! Már az is zavar, ha a reptérre két kocsit küldenek értem meg a producertársamért, hogy ne kelljen osztozkodnunk, hátha utáljuk egymást. Röhejes, nem? Egy is bőven elég lenne, sőt, szívesen bemegyek a városba busszal is. Tisztelem, és minden fillért megfogok, mikor dolgozom.

– Pedig most is magas költségvetéssel fog dolgozni, hiszen önre bízták a londoni olimpia megnyitójának rendezését.

– Nem is tudom, hogy mertem elvállalni. Azt hiszem, meghatódtam, mert a stadion pont azon a környéken van, ahol lakom, nap mint nap eljárok mellette. Sokkal kisebb, mint a pekingi, bár ugyanakkora a nézőtere. De ne kérdezzen részleteket, mert csak annyit árulhatok el, hogy nem fognak százon nyerni a nézők, de ez lesz az első igazi interaktív olimpiai megnyitó!

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!