– A „jó” filmen kívül politikai vagy filmes kapcsolat, illetve pénz kell ahhoz, hogy egy film bekerüljön az Oscar-díjért versengő legjobbak közé?

– A legjobb öt közé bekerülni szakmaiság kérdése. Addig ugyanis csak a szakma képviselői szavaznak. Rendezői, forgatókönyvírói, színészi szakmai szekciók vannak, én az operatőri brancs tagja vagyok – mindenki a szakmai megítélése alapján voksol a legjobb ötig. Utána viszont a hétezer tagú amerikai Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia minden tagja szavaz. Tehát sok hozzá nem értő is, és olyanok is, akik nem is látták a filmet. Viszont a külföldi filmek kategóriájában, ahol a Saul fia is indul, egy száz emberből álló, külön csoport voksol a jelölés fázisában.

– Nyilván számít a pénz és a kapcsolat…

– Az ügynökségek és a forgalmazók azzal foglalkoznak, hogy a megfelelő helyekre eljuttassák a filmet, hogy minél több akadémiai tag megnézze, és minél többen beszéljenek a filmről. És persze dollármilliók mennek el marketingre. De egy ponton túl nem tudsz mit csinálni. Hétezer embert nem lehet befolyásolni, megvenni.

– A Saul fia megnyeri a legjobb külföldi filmnek járó Oscart?

– Nemes Jelesék ott vannak, ahol lenniük kell, de nem lehet előre kiszámítani. A Variety oscaros kiadásában egész oldalas Saul-hirdetés van, de ez sem jelent semmit. Velem az történt, hogy 2001-ben a Maléna című filmmel ott ültem az Oscar-díjkiosztón, s az jött mindenki felől, hogy nem nyerheti más a legjobb operatőrnek járó szobrot. Amikor Julia Roberts a borítékkal a kezében azt mondta viccesen, „csak ne azt a nevet kelljen mondanom, amit nem tudok kiejteni”, akkor már tudtam, hogy nem én leszek az. Mázlija volt, nem engem kellett a színpadra hívnia.

– De ha mindenki biztosra vette, akkor mi történt?

– A Malénát csak a zeneszerzői és az operatőri kategóriában jelölték. Ennio Morricone ötödször volt a legjobb ötben, én viszont először. Egyszerűen kihátráltak mögülünk a forgalmazók. Szabó István fogalmazta meg remekül. Azt mondta, hogy a Bizalomnál és a Redl ezredesnél is úgy érezte, felé fújt a szél, a haját már el is érte, mégis más nevet mondtak be…

– Olyankor összedől a világ?

– Néhány percre. Szörnyű érzés.

– Mégis Hollywoodban kötött ki…

– Először 1981–82-ben jártam ott, a Megáll az idő kapcsán. Akkor még nem beszéltem angolul, Magyar Dezső főiskolai osztálytársam fordított. Tele volt minden Gothárral, a fotómmal, interjúinkkal. Elvittek az akkor készülő Star Wars Top Secret termébe is, Oscar-esélyesként körbehurcoltak az egész városon. A Bizalom, az Ajándék ez a nap és a Mephisto miatt már ismertek. A Megáll az idővel viszont a Szárnyas fejvadász és az Attenborough rendezte Gandhi között szerepeltünk, és megkaptuk érte a New York-i kritikusok díját, ahogyan most a Saul fia is.

– Nem „ájult el” a különleges fogadtatástól?

– Nem, és azóta sem. Látja, itt ülök most is magával. A neveltetés és a remek tanárok miatt. A mihez tartást tanították meg. A nagyszüleim, a szüleim és a tanáraim is terelgettek: bizonyos dolgokat lehet, másokat meg nem. Ez egy fal, ami előtt meg tudok állni. Persze jó volt ünnepelt sztárnak lenni, de ettől még eszembe sem jutott másmilyennek lenni vagy hátat fordítani embereknek.

– Rögtön tudta, hogy kell „viselkedni” ilyen közegben?

– Voltak vicces helyzetek. Például, amikor életemben először jött értem Hollywoodban az a bizonyos leghosszabb limuzin, és beültem előre, a sofőr mellé. Majdnem infarktust kapott. Elképesztő élmény volt először végigmenni a Sunset Boulevard-on. Tudtam, hogy a végén ott az óceán. Kaptam egy bérelt sportkocsit, tűzpirosat, szólt benne a zene, de nem mertem lenyitni a tetőt, mert nem „éreztem”, hogy ez „járna” nekem.

– Ehhez képest világítási technikát neveztek el önről Amerikában.

– Az utcán, Los Angelesben tudtam ezt meg, amikor mondták, hogy most lajosingoltunk. Nem is értettem, elmagyarázták. Nem tagadom, isteni dolog volt hallani.

– A legnagyobb színészekkel dolgozott Sean Connerytől, Whoopi Goldbergtől kezdve Anthony Quinnen, Susan Sarandonon, Meg Ryanen át Jack Lemmonig és Walter Matthauig. Egyszer pedig Claire Danesszel karácsonyozott…

– Azt találtam ki, hogy az Estét forgassuk úgy, hogy délelőttönként a szállodában együtt van a stáb. Zenét hallgattunk, beszélgettünk, próbáltunk. Becsukott szemmel hallgatták Chopint. Hugh Dancy nehezen ébredt reggelente. Amikor először találkoztak Claire-rel, éreztem, valami történt. Összejöttek, együtt töltötték az éjszakákat. Én pedig elkezdtem használni ezt az bágyadt, boldog állapotot, hogy úgy nézzen ki Claire a vásznon, ahogyan amúgy is érezte magát. A forgatás után kaptam egy telefont: Claire hívott magukhoz, hogy együtt díszítsük a karácsonyfát. Egy nagy asztalon volt egy csomó alapanyag, azokból készítettünk díszeket. Tom Hooper, A király beszéde rendezője is ott volt. Én hangjegyeket csináltam, és egy dallamot raktam ki a fára. Claire-nek és Hughnek azóta már gyereke is van, úgyhogy „kerítőként” is helytálltam.

– Több mint tíz évig dolgozott Hollywoodban, több tucat filmet készített ott. Miért nem maradt kint?

– El sem mentem. Természetes volt, hogy hazajövök, az a legjobb dolog. Nekem mindig is jó volt itt.

– Milyennek tartja az idei Oscar-mezőnyt?

– A legjobb film kategóriájában lévőket ötről tízre emelték, még több pénzt remélnek így a forgalmazók és a mozisok. A visszatérő (The Revenant) olyan kicsit, mintha azért csinálták volna, hogy végre meglegyen DiCaprio Oscar-díja.

– Az Oscar-esélyes filmek tematikájában van változás?

– Az a jó jel, hogy minden évben van olyan film, ami emberközeli. Ezeket nevezem „embermeséknek”. Egyszerű történetek, kevés pénzből, jó színészekkel. Ezeket az erős filmeket szeretem, amik kevés pénzt hoznak, de egyre inkább felfigyelnek rájuk és díjazzák is őket.

– Miért az Oscar-díj a legrangosabb filmes elismerés? Mitől tud többet Cannes-nál?

– Cannes naggyá nőtt, az amerikaiaknak is nagyon fontos. A cannes-i díjak eredményezték a Saul fia ennyire pozitív amerikai fogadtatását is. Az Oscar a legelérhetetlenebb, a legnagyobb dolog. Azt máshol sosem éreztem, amit ott ülve: a szívem a fejem tetején dobogott. Ültem Cannes-ban is, de ott szólnak, hogy nyerni fogsz valamit. Az Oscarra várva mindenki gyerekké változik, meghal az izgalomtól. A díjátadón kiderül, ki mennyire tiszteli a kollégáit.

– És tényleg nem lehet tudni, hogy ki nyer?

– Nem. Évek óta ugyanannál a két ügyvédnél vannak a táskák, ők adják a díjat bejelentők kezébe a borítékokat. Tőlük nem jön ki információ.

– Kire szavazott idén?

– A Sicario operatőrére, Roger Deakinsre, akinek az idei a tizensokadik jelölése. Már ketten Oscar-díjasok azok közül, akikkel anno együtt dolgoztam amerikai filmekben. A Gravitáció rendezője első asszisztens volt az első amerikai filmemben.

– Mit hozhat a Saul fia sikere a magyar filmgyártásnak?

– Lehet, hogy semmit. Az alkotóknak viszont sok mindent, az ázsiójuk biztosan megnő. Népszerűek lesznek, sok ajánlatot fognak kapni, mert egy éppen nyertes rendezőhöz ki lehet tenni, hogy friss Oscar-díjas. De igaz ez Erdély Mátyás operatőrre és Röhrig Gézára is. Persze nekünk is „jól jön”, büszkék lehetünk rá. Jó lesz azt mondani, hogy ezt mi, magyarok csináltuk.

– Most milyen „embermesén” dolgozik?

– Julie Orringer regényéből, a Láthatatlan hídból készült egy forgatókönyv. Most a pénzszerzés és a szereplők keresése zajlik. Női főszereplőnek Marion Cotillard-otszeretném. Magyar történet, amelyben három zsidó fiú egy Konyár nevű faluból elindul Párizs felé 1936-ban. Embertelenül szép történet…

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!