Most augusztusban 10 éve, hogy először találkoztunk. 2001-ben James Deannek kölcsönözte suta mosolyát egy tévéfilmben, és az interjú közben Mark Rydell (a rendező) paskolgatta a vállát, hogy mégse dadogjon annyit, amennyit egy húszéves, mikor először lép be a fülsiketítő hollywoodi arénába. Ez az aréna azóta se a barátja.
Tanú rá az idei felejtős Oscar-gála, ahová műsorvezetőnek hívták – és bohócnak használták. Persze, túl van rajta, ahogy a másoknak jutott szerepeken, a Vanity Fair címlapon, meg a beváltatlan Oscar-jelölésen is, és ma már sokkal fontosabb a rendezői diplomája, mint az, ami sztárként körülzsizsegi. James Francóval New Yorkban beszélgettünk A majmok bolygója: Lázadás e heti magyar bemutatója kapcsán, de elsősorban arról, hogy legközelebb a velencei filmfesztiválon találkozunk, ahol új rendezését (Sal) beválogatták a versenybe.
– Nem rossz arány: második filmje a Sundance filmfesztiválon szerepelt, a harmadik a velencei versenyben. Mi olyan izgalmas Sal Mineóban, ami megihlette?
– Az emberek többségének Sal Mineo neve csak onnan rémlik, hogy James Deannel játszott az Ok nélküli lázadóban. Mert előtte is, utána is ugyanolyan tragikusan vergődött, mint számtalan sorstársa, aki nem kapott több sanszot Hollywoodban. Ennél rettenetesebb nincs. Én, ha holnaptól nem csörren meg a telefonom, anyagilag is, szakmailag is megvagyok, nem szorulok rá a stúdiók kegyeire, mert bőven kiélhetem a művészi ambícióimat a független filmezésben. De Mineo még abban az érában élt, amikor a színész teljesen ki volt szolgáltatva a stúdióknak, és ha nem kapott szerepet, összeszorult a szíve és felkopott az álla. Ráadásul még tragikus véget is ért, mert 1975-ben brutálisan megölték egy lépésre a lakása bejáratától. Rosszkor volt rossz helyen, megkéselte valaki, akit csak két évre rá tudott elkapni a rendőrség. De amilyen ócska ez a város, még holtában sem hagyta békében nyugodni szegényt. Mielőtt elkapták a gyilkost, folyt a csámcsogás, hogy persze, meleg volt, biztos összekapott a pasijával… aki nem is volt Los Angelesben a gyilkosság idején, mert New Yorkban élt. Még kábítószert is emlegettek. Szóval rendesen bemocskolták a nevét.
– Úgy hangzik, mintha rendezni jobban szeretne, mint játszani.
– Most diplomáztam az NYU-n (New York University). Az előző filmemet (Hart Crane – a szerk.) a Los Angeles-i fesztiválon mutatták be és a Focus Features fogja forgalmazni. Miért ne lelkesednék a rendezésért? Tapicskolhatok olyan sztorikban, amik érdekelnek, és ha valaki más hoz egy nagyszabású sztorit, mint például ezt, A majmok bolygóját, szívesen beszállok, mint színész. Nem kotyogok bele, hogy miről szóljon a film, mert nem én rendezek, én csak szolgáltatok. És egy csepp hiányérzetem sincs, mert a saját portámon kiélhetem magam, mint rendező.
– E heti premierjében a főszerepet, a kísérleti laboratórium kutatóorvosát játssza. Látta a korábbi A majmok bolygóját? Mennyire tudta függetleníteni magát tőle?
– Láttam, tetszett – abba a filmbe mindent beletettek, amit Hollywood ’68-ban technikailag tudott. Azóta viszont eltelt negyven év, és a néző nemcsak korszerű filmes zűrzavarokat vár el, hanem mai tartalmat és szemléletet is.
– Vagyis azt, ami világszerte vitatéma, hogy a gyógyszerkutatás és -ipar nem az egészségügy fejlődését segíti elő, hanem a mögötte lévő tőke malmára hajtja a vizet.
– Pontosan. A mi filmünkben az igazi gonosz, illetve a mögötte álló gonoszok legalább annyira fütyülnek az állatvédelemre, mint arra, hogy előbbre vigyék az orvostudományt, mert csak az anyagi haszonban gondolkodnak. Minden cinizmus nélkül, ebben a vonatkozásban a gyógyszerkutatás édestestvére a filmiparnak, amiről szeretjük azt hangoztatni, hogy művészi alkotásokat teremt, miközben hatalmas konglomerátumok pénzéből tömegcikkeket gyárt. Nincs ezzel semmi baj, hiszen belátom, hogy a filmgyártás ugyanolyan drága és kockázatos mulatság, mint a gyógyszerkutatás. Csak ne hülyítsük magunkat, hogy Hollywood a filmművészetről szól. Itt is, ott is csak az számít, mennyi folyik vissza a kasszába. Tisztelet persze a kivételnek, mert azért altruista gyógyszerészek éppúgy akadnak, mint megszállott művészfilmesek, akiknek fontosabb a bolygónk jövője, mint a pénz. Mondanom sem kell, ahhoz a figurához húzok, akit a filmben játszom.
– S miközben ír, rendez, fesztiválokra jár és megmenti a majmokat, most felcsapott Óznak is: az eredeti film „prequel”-jében, amit most forgat Detroitban.
– Igen, és nagyon élvezem, remekül megy! Sam Raimi (a rendező – a szerk.) régi barátom, 10 éve ismerem, szeretek vele dolgozni. Ez a szép a mi szakmánkban: most végre kiélhetem magamat, mint varázsló!
New York, 2011. augusztus
James Edward Franco 1978. április 19-én született, amerikai színész, producer, rendező és festő. 2002-ben Golden Globe-díjjal tüntették ki James Dean megformálásáért. A gimnáziumban megkapta a legjobb mosoly címet. A Los Angeles-i Állami Egyetem angol szakát az első év után otthagyta. 1999-ben egyik első szerepét a Freaks & Geeks című sorozatban kapta. 2000-ben nyerte el az első főszerepet a Whatever It Takes című romantikus vígjátékban. Ezután következett a sokat bírált, bár Golden Globe-ot érő James Dean, amiért Emmy-díjra is jelölték. A Pókember 2002-es filmváltozatának szereplőválogatásán a főszerepért indult, de az első film gonosz alakjának fiát, Harry Osbornt alakította. A 2004-ben debütált Pókember 2, majd a harmadik rész is nagy siker lett.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
