Jeffrey Katzenberg nem csak a Paramount Pictures és a Walt Disney Studio egykori szürke eminenciása, akinek a nevéhez a nyolcvanas-kilencvenes évek legsikeresebb játékfilmjei fűződnek. Akkora hollywoodi intézmény, hogy már a „Jeffrey”-re is mindenki felkapja a fejét, mert a filmszakma nagy döntései vagy tőle erednek vagy nem születnek meg nélküle. Steven Spielberggel és David Geffennel alapította meg a filmgyártás teljes vertikumát átfedő DreamWorks Stúdiót, majd kivásárolta a DreamWorks Animationt, mert csak a rajzfilmgyártás érdekelte. „Ő” a Shrek, a Madagaszkár, a Kung Fu Panda, a Cápamese és a Szörnyek az űrlények ellen. Cannes-ban a Kung Fu Panda 2 versenyen kívüli premierje alkalmából adott exkluzív interjút a Vasárnapi Híreknek.

– Azzal a hatalmas szakmai múlttal, amivel ön rendelkezik, bármire tudott volna finanszírozást szerezni. Miért döntött az animáció mellett?

– Mindig ez volt a fejlövésem, ugyanis az animáció az a műfaj, aminek nincs behatárolva a fantáziája. A figuráktól a látványig, a kellékektől a legapróbb részletekig minden a rajzasztalon születik. A másik dolog, hogy szemben a filmkészítés összes többi műfajával, az animáció csapatmunka. A játékfilm-készítés olyan, mint a gimnasztika vagy az úszás. Az animáció meg olyan, mint a foci. S mielőtt rákérdezne: egy játékfilmnél minden a rendező kezében van. A film az ő szüleménye, az ő felelőssége, és ő választja ki azokat, akikkel meg akarja valósítani az álmát. Bizonyos értelemben ez is csapatmunka, de a szerkezet sokkal hierarchikusabb. A rendező csücsül a piramis csúcsán, és az övé az utolsó szó. Szemben az animációval, ahol 8-10-12 ember focizik, és a rendező a csapatkapitány.

– És ön, a producer?

– Én csak lesem őket, mint edző a kispadon, és ha nem muszáj, nem kotyogok bele, mert a csapatom sokkal kreatívabb nálam. Nekem az a dolgom, hogy mindenük meglegyen, amire szükségük van ahhoz, hogy maradéktalanul megvalósuljon az álom, és megóvjam őket attól a sok-sok hibától, amit az évek során elkövettem. És ezt a munkamegosztást ugyanúgy élvezem, mint 25 évvel ezelőtt, mikor beleszerettem az animációba.

– Csak azt nem tette hozzá, hogy ehhez a gyerekeket is nagyon kell szeretni.

– Mindenkiben ott a gyerek, bennem is, magában is, csak az a kérdés, mennyire tudjuk, akarjuk megőrizni az ártatlanságunkat, a huncutságunkat, a humorunkat, és mennyire vagyunk képesek nevetni és nevettetni. És itt a válasz arra, hogy mivel keresem a kenyeremet. Jókedvre deríteni az embereket. Mert sajnos ez hiányzik legjobban a mai világból.

– Hol keresi és hogyan találja meg ehhez a legfontosabb eszközt: a mesét?

– Millió helyről. Néha tőlünk ered, a DreamWorkstől, mint például a Kung Fu Panda. A Madagaszkár szintén. A Shrek egy tündéri mesekönyvből ered, amit Laurie Parks producertől kaptam, aki a gyerekeinek mesélt belőle esténként. Mondogatom is a csapatomnak, hogy járjanak nyitott füllel és nyitott szemmel, mert a sztori az utcán hever.

– Ki az, akire hallgat, amikor dönt egy ötletről?

– Bill Damaschke, az adjutánsom, a DreamWorks kreatív motorja, akiről nyugodt lélekkel kijelentem, hogy messze túlszárnyalt. 12 évvel ezelőtt én nyúltam a hóna alá, és teljesen kinőtte magát. Sokkal jobban szeretem az ötleteit, mint a sajátjaimat.

– A DreamWorks animáció filmjeit az is megkülönbözteti a többitől – beleértve a hollywoodi nagyjátékfilmeket is –, hogy „szívük van”.

– Ez nagyon fontos dolog. A színes-szagos-szélesvásznú filmek zömét nyalókának becézem, mert vizuálisan mind lenyűgöző, de szinte mind üres, és ez magyarázza, hogy milyen sebességgel pörögnek le a moziban. Miközben azok a filmek, amelyek a szívhez szólnak, lehet, hogy nem durrannak akkorát, és sokkal lassabban érik el a közönségüket, de maradandók. És itt vissza is kanyarodunk Walt Disneyhez, akitől ezt a szakmát tanultam. Amit a jó rajzfilm titkának tekintek, azt ő már 70 éve tudta. A jó recepttel nem érdemes buherálni.

– Antonio Banderas évek óta emlegeti a Csizmás kandúrt, ami most végre megvalósult.

– Banderas nélkül ugyanúgy nincs Csizmás kandúr, ahogy Eddie Murphy nélkül sincs Szamár, de meg kellett várnunk, amíg a Shrek kifutja magát, csak akkor kezdhettünk bele. Salma öt nyelven szinkronizálja, Antonio pedig spanyolul, olaszul és franciául, sőt, még japánul is megtanult a film kedvéért.

– Milyen hibákat követett el?

– Egy kicsit leragadtam a klasszikus animációnál. Hamarabb kellett volna váltani, mert nem vettem észre, hogy a gyerekek már a számítógépes animációnál tartanak. Szerettem a Szilajt, de a nézőknek a Shrek jobban kellett. A másik tévedésem pedig az volt, hogy a zsánerfilmek paródiáját nem érti a célközönség, ezért nem volt sikeres a Cápamese, ami a gengszterfilmeket, a Szörnyek az űrlények ellen, ami az ötvenes évek szörnyfilmjeit, és a Megaagy, ami a szuperhősöket parodizálta. Ha a gyerekeknek nincs mihez viszonyítaniuk, nem értik a filmet.

 

Cannes, 2011. május

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!