Ha már muszáj dolgozni menni ebben a rekkenő hőségben, ki ne utazna szívesebben a munkahelyére hajóval, a dugóban cammogó, fullasztó busz vagy villamos helyett?
Eredetileg a Budapesti Közlekedési Központnak (BKK) is az volt a célja, hogy a nyáron menetrend szerint közlekedő dunai hajójáratot válasszák a fővárosiak a zsúfolt járművek és az autó helyett. Majdnem 500 millióért (90 százalékban EU-s forrásból) alakítottak ki kilenc új megállóhelyet, s újítottak fel több évtizedes gépeket, amelyek – három útvonalon, 11, illetve 15 megállóval – a Haller utcától az újpesti Árpád útig, illetve a Kopaszi-gáttól a Rómaipartig viszik az utasokat. A BKV-jegyek, bérletek érvényesek a hajóra, akinek nincs ilyen, annak 400 forintba kerül az utazás.
A hajójárat beindulásának negyedik napján, 41 fokban szálltunk vízre.
A Batthyány téren sehol egy tábla vagy nyíl, amely jelezné, merre is van a BKV-s hajóállomás. Találomra a zebrához legközelebbi rámpát választom. Nem nyert. A Mahart kirándulóhajója indul innen. A hölgy nagyon kedvesen eligazít: innen a harmadik lejárat lesz, szépen felújított, meg fogom ismerni. Naponta többtucatnyi érdeklődőt igazít útba. Az szerinte is rejtély, hogy miért nincs sehol kiírva, merre van az állomás.
A megállónál egy fiatal pár tanácstalanul nézegeti a menetrendet. „Elvileg fél óra múlva jön a D12-es, és akkor elmegyünk vele a Kopaszi-gátig, bár lehet, hogy az nem is arra megy, mindegy végül is, csak ki akarjuk próbálni, úgyis van bérletünk” – mondja a szalmakalapos lány. Legnagyobb örömünkre azonban öt perc múlva érkezik a hajó. Most örülünk, hogy mégsem percre pontos a menetrend. Egy egyetemista fiú – aki a porszívó hangja elől menekült el otthonról – is csatlakozik hozzánk. Bliccelni nem lehet: belépéskor nézik a jegyeket, bérleteket. Belül faasztalok, -székek, néhány kanapé, valamint kókadozó gyerekek, szülők. A büfé nem üzemel, elvileg van wifi, de az én készülékem nem találja, és szinte semmi levegő. Inkább a fenti utastérben ülök le. Parkokból ismert, sok évtizedes, alacsony padra telepszem. Legalább van háttámlája, a többi, igaz, asztallal ellátottnak nincs. A közönség leginkább szerelmespárokból, nagyszülőkből és unokákból áll, húszan lehetünk szerda délelőtt. Sehol egy turista vagy munkába igyekvő. Nagyik és unokáik egymás kezéből veszik ki a kamerás mobilt, készülnek az emlékképek.
Jobbra-balra a megszokott látnivaló: Vár, Citadella, Akadémia, alsó rakpartok. Alig van forgalom. A narancsszínű locsolóautó messziről fénylik, szinte gőzölög az úttest. Az Erzsébet hídnál állunk meg néhány perc után. Egy hölgy száll fel, kiderül, tárgyalásról jön, egy megállóért nem akart metrózni, inkább kipróbálta a hajót. Élvezi is a kilátást meg a szellőt. Persze csinál néhány fotót is.
A meredek vaslépcső kihívás kisgyereknek, idősnek egyaránt. „Két kézzel kapaszkodik a Zsolti”, kiabálja egy nagyi féltve őrzött unokájának. A rövid nadrágos, pólós, harmincpluszos kapitány szerint 10-15 km/órával haladunk, s bár vannak még „csiszolódási problémák”, a többség elégedett a járattal. Sok a vakációzó gyerek, a nyugdíjas, viszont a turisták még nem igazán tudnak a hajójáratról.
Már látszik a Közgáz. A Gellért tér (Szabadság híd) a következő megálló. A Batthyány téren megismert szerelmespár leszáll, „elsőre elég volt ennyi”. A Boráros térig (Petőfi híd) semmi izgalom, siklunk a kerozinszagban. Dugó az valóban nincs. A szembe jövő, turistákkal teli sétahajónak integetünk, amit a bikinis madame nem viszonoz. Máris megállunk újra: az átellenben lévő A38-as hajó megállójánál a szokásosnál több időt várakozunk, pedig csak ketten szállnak le és négyen föl. Vasák Benedek, az A38 hajó munkatársa kifejezetten örül az új BKV-s hajójáratnak. – Nekünk is sok munkánk van benne, együtt dolgoztunk a BKK-val, napi kapcsolatban vagyunk, így aztán lehet, hogy egy kicsit elfogult vagyok – mondja Benedek. – Az biztos, hogy nagyon jó az ötlet. Amikor az A38 létrejött, az volt a célunk, hogy a folyót és a várost összekössük, ez most végre sikerülhet. A most még meglévő gyermekbetegségek a tapasztalatlanságból erednek: mindenkinek tanulnia kell még a feszes menetrend szerinti hajózást, az utasoknak, a kapitányoknak is. A hajópark elöregedett, ráadásul nem is elég az a pár hajó, ami jelenleg közlekedik, ezért van csúszás a menetrendben. Az utastájékoztatás sem tökéletes, több információ és hirdetés kellene. Nálunk 48 kikötés zajlik egy nap, ami szinte állandó forgalmat jelent. Egész héten ezzel jártam munkába és haza, az irodaajtóig hoz a hajó, tegnap már csak négy perc volt a késés.
Lacika, az egyik új utas néhány perc múlva megmondja a tutit: ez olyan villamos, ami inkább busz, csak a vízen megy. Ezzel a bölcsességgel és 45 percnyi utazással érkezünk meg a Haller utcához, ahol meglepően sokan várakoznak már. „Ha mindenki felszáll, elsülylyedünk” – aggodalmaskodnak. Mire a kapitány közli: mindenkinek le kell szállnia, a hajó nem közlekedik tovább. Ennél több információt viszont sem ő, sem a segédje nem ad. Többen háborognak: nem elég, hogy ennyit késik, még nem is visz el a végállomásig. A Lechner Ödön fasornál álldogálunk tanácstalanul, félúton a Nemzeti Színház és a Boráros tér között. A tűző napot nem sokáig bírjuk: többen a maradék langyos ivóvízzel locsolják magukat és a hagyományos BKV-járatok felé indulnának, csakhogy a 2-es villamos Haller utcai megállója átmenetileg megszűnt. A Lágymányosi, bocsánat, Rákóczi hídig, illetve a Petőfi hídig való gyaloglás a két opció. Gyötrelmes tortúra lenne mindkettő a perzselő kánikulában. Egyszer csak megérkezik a D11-es hajó. Teljesen zártnak és zsúfoltnak tűnik. Felszállhatnánk, bár nem tudjuk, merre megy, van-e ülőhely, de ehhez előbb át kellene menni annak a hajónak a fedélzetén, amelyikből nemrég leszálltunk. A mutatványt nem sokan vállalják be.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
