– Legújabb könyvében egy Gábor nevű ember specifikus vírussal kiirtja a cigányokat. Merész témaválasztás. Miért írta meg ezt a regényt?

– Az emberi technika és tudomány fejlődésével nem csak javíthatunk az életünkön, de ronthatunk is rajta. Reális az a félelem, hogy amennyire segítőkészek az emberek, annyira gonoszok is tudnak lenni; képesek vagyunk ártani egymásnak, csak mert nem értjük meg a másikat. Egyrészt erről a félelemről szól a regényem, másrészt arról, hogy mennyire elbeszélünk egymás mellett. Furcsa kettősséget látok ebben is: az információk megszerzése a történelem folyamán most a legkönnyebb, most vagyunk képesek a legszélesebb körű kommunikációra, és mégsem ismerjük egymást.

– Ha már említi a reális félelmet, és maradva a témaválasztásánál: a regény az előítéletektől szenvedő Magyarországon játszódik. Az előítéletek tragikus felnagyításával és ábrázolásával hogyan juthatnánk közelebb egymáshoz?

– Ha nem vesszük észre, hogy az előítéletek mennyire rányomják a bélyegüket a mindennapjainkra, akkor tenni sem tudunk ellenük. A vakság, sajnos, általános. Most persze nemcsak a cigányokkal szembeni előítéletre gondolok, hanem mindegyikre: melegekkel, határon túli magyarokkal, hajléktalanokkal, nőkkel, a másik pártra szavazóval szembenire… Ezek az előítéletek alattomosan pusztítanak, akár a cukorbetegség, csak érzelmileg és mentálisan. Észrevétlenül teszik tönkre az embert. Amikor íróként felnagyítom az egyiket vagy éppen eltúlozva ábrázolom, akkor csak annyi a célom vele, hogy megmutassam, létezik. Lássuk, tudjunk róla, és igenis zavarjon bennünket. Van olyan olvasóm, aki bevallotta, hogy a Pokolhurok olvasása után döbbent rá, mennyire előítéletes, mert amiket ott olvasott, azok egy része rá is jellemző. Pedig önképe szerint világéletében elfogadó személyiség volt.

– A számos előítélet közül miért éppen a cigánysággal szembenit vette alapul?

– Az első ötletem akciódús történet volt: az amerikai titkosszolgálat állít elő egy rassz-specifikus vírust, amely az arab népességet pusztítja el. Hetekig ültem felette, mert a tudományos lehetőség félelmetesnek bizonyult számomra. Lehet, már van is ilyen fegyver… S bár ez irodalmi mű, mégis részletesen leírom az elméletet és az előállítás mikéntjét. Pontosan azért, hogy az olvasó rádöbbenjen, akár egy garázsban is összerakható egy ilyen vírus. Egyszóval rájöttem, hogy nem akarok akciótörténetet formázni az alapötletből, mert nem szórakoztatni akarok vele, hanem kiabálni: „hahó, figyeljen mindenki, ideje észhez térnünk”. Ahhoz a problémához nyúltam, amelyet akkor a legakutabbnak láttam, és amin a legjobban le lehet mérni, hogy a magyar társadalom mennyire elfogadó.

– Egy író lehet optimista abban a vonatkozásban, hogy regénye bármiféle jótékony hatással lehet a társadalomra, vagy nem is tudna írni, ha erre figyelne?

– Remélheti, hogy hatással van az emberekre, sőt ha nem reméli, ne is írjon. Amikor könnyed, szórakoztató irodalmat írok, akkor szórakoztatni akarok, pár gondtalan órát adni az olvasóknak, menekülést a mindennapokból. A kortárs regényekben pedig vallok a világról, az emberekről, megosztom a gondolataimat a történeten vagy a szereplőkön keresztül. Ha nem akarnék ezzel elérni valamit, akkor az szellemi onanizáció lenne, nem más.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!