Megannyi sorstársammal együtt máig várakozással és reménykedve nézem meg a legújabb Woody Allen-filmet, majd próbálom elhelyezni az újkori életmű polcán a jobbak (Blue Jasmine, Férfit látok álmaidban) és a kevésbé jók (Káprázatos holdvilág, Abszurd alak) között, magamban mindig mentegetve Allent, hogy tudna ő még most is komolyabban mesélni, de épp csak csacsogni akar.
Ám a társadalmi képmutatás sokadik ábrázolása – most a ’30-as évek hollywoodi és brooklyni elitjének bemutatása – óhatatlanul egyre felszínesebbé, súlytalanabbá is válik. Nosztalgikus sóhajtozásba fárad az incifinci történet és kiüresednek, közhelyessé válnak az alakok, hiába játsszák őket a legkiválóbb színészek Kristen Stewarttól Steve Carellig. Az írórendező, egyben narrátor ifjú alteregójáról (Jesse Eisenberg) eldönteni sem lehet, hogy ő-e a kivétel, aki ebben a puccos álszent társaságban őszintén, mélyen képes érezni és átlát minden pozőrön, vagy maga is egy nárcisztikus pojáca.
Legalábbis sokat tanult a pár hónapos Los Angeles-i vakációja alatt, amíg belekóstolt nagybátyja, a menő ügynök munkájába és még a legintimebb elfoglaltságaiba is, mivel ugyanabba a titkárnőbe lettek szerelmesek. A szerelemmel kapcsolatban sincsenek már Allenben illúziók, mintha csak üzlet lenne, amivel jó esetben mindkét fél jól jár, vagy az egyik veszít rajta – némi zsebpénzt, amit az udvarlásra költött. Talán nem is a szeretett nő, hanem a szerelem illúziója után sóvárog hőse még évekkel később is, miközben azért vígan lubickol a szervezett bűnözésre alapozott üzleti sikerében.
Ez Allen eddigi legszebb filmje (először dolgozott digitális kamerával, Vittorio Storaro operatőrrel), pazarul megjelenítve a gazdagok dekadens világát. Csakhogy a látvánnyal aligha fog jóllakni egy kitartó hívője sem, egykoron addiktív humorával tudja még mindig az orruknál fogva vezetni a nézőket.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!