A gyerekekről rendre megfeledkezik a milliárdokat osztogató hatalom – panaszolja Csukás István író. Pedig ők jelentik a jövőt, s nemcsak a művészetek reménybeli értő közönségének tekintetében; az életük, a gondolatviláguk is sérül, ha nemhogy adnák, de elveszik tőlük a mesét, a filmet, a színházat… A népszerű író, megannyi mesefigura atyja az elvonások mögött az odafigyelés hiányát és szimpla butaságot sejt.
– Van önben tüske amiatt, ahogy a Berosált a rezesbandával „elbántak”? Miután kiadtak rá 119 millió forintot, alig akarták bemutatni, nyár közepén aztán az m2 szinte teljesen titokban adta le a tévéfilmváltozatot.
– Nincsen. Az öröm mindent elmos. Az öröm, hogy tíz év után kaptunk annyi pénzt, hogy ifjúsági filmet tudjunk készíteni. Technikai problémának tartom, hogy nem húsvétkor mutatták be. Lényeg, hogy bemutatták!
– Az ígért mozifilmváltozat is elkészül?
– Tudatosan került későbbre a vetítése, valamikor decemberben lesz látható. Ezek a részletek valójában már nem tartoznak az íróra; hogy miként használják föl a művét – persze jó lenne, ha jól használnák.
– A Berosált a rezesbanda eleve forgatókönyvnek íródott, bár az idei Könyvhétre könyv alakban, átdolgozva jelent meg. Talán figyelemfelhívásként az akkor még elmaradt bemutató miatt?
– Talán igen, de mindenképpen ki akartuk adni könyv formájában is. A Könyvmolyképző Kiadó vezetőjének, Katona Ildikónak szabad kezet adtam, így szerkesztett belőle egy ifjúsági regényt, ami elég expresszívre, lendületesre sikerült…
– A film tetszett önnek?
– Nagyon. Persze mindig létrejön egy kis távolság, mikor az író odaadja az írását a rendezőnek. Ugyanakkor a rendezőnek, Mátyássy Áronnak is elmondtam, mennyire jónak tartom, hogy a fiatalsága miatt közelebb tud kerülni az elhagyott korosztályhoz, a kamaszokhoz, akikről és akiknek a film szól! Örültem, mert nagyon találó képi megoldásai voltak és kiváló szereplőket talált, akiket aztán jól mozgatott.
– Évtizedek óta nem születnek meghatározó ifjúsági filmek. Miért?
– Borzasztóan földühít a dolog, mert ez egy ostobaság, az odafigyelés hiányának az eredménye. Az állam korábban is, ma is osztogatja a milliárdokat a filmekre, a gyerekek pedig egyszerűen kimaradnak az osztozkodásból. Mikor filmíró pályafutásomat kezdtem, volt olyan év, hogy tíz játékfilmet forgatott a televízió, és számolatlanul a rajz- és bábfilmeket. Manapság meg tíz év alatt jószerint egyet sem. Ez tragédia. Méghozzá azért, mert így a gyerekek életéből kimarad valami. Először – és ebben nincs semmi nacionalizmus –: a magyar gyerekeknek magyar könyveket, filmet kellene olvasniuk, nézniük. Ahogy a németnek németet, a franciának franciát… Mert a gyerek ebbe a magyar nyelvű, kultúrájú világba született bele, ezt a világot kell neki meghódítania és megismernie. Másodszor: a gyerekek órája gyorsabban ketyeg, négy év már egy korszak náluk. Gyermeklélektani közhely, hogy az egyes korszakban mást és mást tudnak befogadni, 6 éves korig a mesét, 6-10 évesen az írott történeteket, majd jön a kamaszkor, a 14 év körüli korszak a kaland- és szerelmes regényekkel. Ha valamelyik kimarad, egy életre kimarad. Egy kamasz fiú nem fog mesét olvasni… S ha kimaradt, nagyon nagy baj van, akkor a fejéből is kimaradt valami, ami az agyműködésére is kihat. Az, amit úgy szoktam hívni: a képzeletmozi.
– A könyvesboltok tele vannak mesekönyvekkel…
– Igen, de a tizenéveseknek semmit nem kínálnak.
– Mi ennek az oka?
– Régen kiválóan működő műhelyek voltak: a rádió és a televízió gyerekosztálya, vagy a színházaknál. A gyerekszínházak persze megszűntek, jellemző módon… miközben osztogatják a színházakat, a guta kerülget… Jó, van bábszínház, hősiesen is dolgoznak, de a profi gyerekszínházak, amik az említett korosztálynak játsszák a darabokat, nemcsak meséket, eltűntek. Szidjuk a gyereket, amiért nem jár színházba; hát hová járjon? Az írók boldogan írnának színdarabokat nekik, de nincs, aki rendelne tőlük. Ha én színházigazgató lennék, már 6-7 éves korukban odacsábítanám a gyerekeket, akik aztán visszajönnének 14 és 20 éves korukban is…
– Kik a felelősek a hiányért? A szülők, a tanárok?
– Dehogy. A minisztérium, föl egészen a kormányig, azok, akik ezért veszik föl a fizetésüket, mégsem történik semmi. Gyerekügyben ez nem pénzkérdés, hanem odafigyelés kérdése. Ha meg pénzkérdés, akkor nekem az a véleményem, minden pénznek – amit a filmre, színházra költenek – a felét, tessék, a gyerekekre költeni. Erre ingatják a fejüket: mit akarok? Én meg: ti mit akartok…? Borzasztó! A politika csak fújja: a jövő, a jövő, a jövő… Tessék: A jövő egy méter magas! Itt áll mellettünk, akire ostobaságból nem figyelünk oda… Régen a televízió műsoridejének harminc százaléka gyerekműsor volt. Nagy nehezen, ezzel az új csatornával most talán négy-öt százalék. De hagyjuk is a politikát…!
– Hagyjuk, beszéljünk a gyerekekről: a legjobb kritikusairól!
– Mindig felüdülök, tanulok tőlük, figyelem, hogy viselkednek, beszélnek, milyen szavakat használnak. Örömmel mondom, fülig ér a szám, mert érzem a szeretetet. A legújabb díjam is, tele van vele a szívem… Kisújszálláson nemrég felállítottak egy életnagyságú Bagaméri-szobrot. Írónak ugyan szoktak szobrot emelni, de hogy egy figurájáról… ennél többet nem lehet kérni!
– Pedig már egy színház és egy iskola is a nevét viseli.
– A szeretet aranyérmei. Ezek a kitüntetések két okból fontosak, egyrészt a költő hiúsága miatt: kell a visszajelzés, hogy tudjam, valamit jól csinálok. A fehér lap előtt ülni magányos dolog, de ezek megerősítenek. Másrészt a siker ezért is kell, hogy ha mondok valamit, talán meghallgatják: hiszen nem magam miatt kérem a pénzt a gyerekeknek, hanem az ő érdekükben.
– Melyik a kedvenc mesefigurája?
– Számomra Pom Pom a legkedvesebb. Részben, mert itt a főszereplő a korábbiaktól eltérően egy kislány, Picur, részben, mert ez a sorozat kilóg a meseszabványok közül. Bár állatmese, de képzelt lényekről szól. Máshol ezt nem nagyon művelik, talán félnek, nem értik meg a gyerekek. Kipróbáltuk Sajdik Ferenccel, a gyerekek egyből megértették, a Radírpókot, az Órarugógerincű Felpattanót, a Lesbőltámadó Ruhaszárítókötelet…
– Mit gondol, a generációkon átívelő sikerének mi a titka?
– Elsősorban az, hogy a meséimet is pont akkora hittel, tehetséggel, lelkesedéssel írtam, mint a verseimet, sohasem fordult meg a fejemben, hogy másodrendű dolgok. A gyerekirodalom a felnőtteknek szólóval azonos súlyú része a szépirodalomnak. Petőfi, Vörösmarty, Molnár Ferenc, Móricz – nincs még ilyen irodalom, ahol ekkora zsenik írtak volna gyerekeknek; magas a mérce, ehhez próbál igazodni az ember. Szoktam mondani: a gyerekeknek úgy kell írni, mint a felnőtteknek – csak egy kicsit jobban! Fantasztikus érzékenységgel, őszinteséggel hallgatják, olvassák a meséket, itt nem lehet linkelni. Emellett kezdetektől fogva tudatosan megpróbálok annyi életörömöt a meséimbe gyömöszölni, ami kitart egész életükben.
– Mi a véleménye a kortárs mesékről?
– Nagyon sok szemét keletkezik, még ha nagyon szépen megcsinált szemét is. Amennyi dilettáns mű megjelenik, már veszélyes. Cenzúrát kellene bevezetni a gyerekműfajokra, ami kiszűri ezeket.
– Fura ezt öntől hallani, hiszen az ön műveit is cenzúrázták: Hoffmann Rózsáék kivették őket a Nemzeti Alaptantervből.
– Nem voltam boldog. Váratlanul ért. De aztán arra gondoltam, ez is csak egy buta bürokrata dolog; a gyerekek szívében eddig is benne voltam, ezután is benne leszek. De nem volt jó érzés, nem esett jól. Megint valami butaság történt, valaki által, aki nem ért hozzá.
– Ezek szerint talán még veszélyesebb, ha figyelnek „odafönt” a gyerekekre…
– Nem ideológiai válogatásra gondolok, hanem minőségire. Nem a minisztereknek kellene erről döntenie, hanem a hiányolt szakmai műhelyeknek. Ahogy Kodály mondta: abból lesz a jövő közönsége, akit gyerekkorában megtanítunk rá.
– Ön éppen az operahallgatás élvezetére tanítaná őket. Hol tart a gyerekoperájával?
– Befejeztem a Szökevény csillagok librettóját. Nagy Imre Erik szegedi karmester-zeneszerző barátom is komponált már pár áriát. Az elmúlt évszázadokban jobbára elfelejtettek operát írni a gyerekeknek, miközben a közönség óriási. Értek hozzá, hiszen hegedűművésznek készültem, olyan zenét kell írni nekik, amit értenek és élvez, legyen dallamos. A Szegedi Nemzeti Színház karolt föl minket, így nem lógunk a levegőben, a bemutatót jövőre tartjuk.
– Mit rejt még a fiókja?
– Már készül az új verseskötetem az elmúlt 8-10 év terméséből. A nagy ho-ho-ho-horgászt is szeretném folytatni, de a minap adtam a veszprémi színháznak egy színdarabot, valamint a Játékszínnel is tárgyalok, ahol Süsüt és az Ágacskát is játsszák, szeretnének még egy mesét. Nincs időm ellustulni.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
