Európai szemnek nehéz ma olyat mutatni Afrikáról, ami ne súrolná a közhelyesség határait.
Mert mire gondolunk akkor, ha a fekete kontinens szóba kerül? Látjuk a sivatagot, a nyomort, a tevéket. Látunk éhező gyerekeket, piszkos gyerekeket, háborúzó gyerekeket. Láthatjuk a színes, nyüzsgő forgatagot és a mérhetetlen pusztaságot. Távol van Afrika, mindenki azt mutathat meg belőle, amit csak akar. Mi meg vagy elhisszük, vagy nem.
A Ludwig Múzeum legújabb kiállításán is hasonló érzésünk támadhat. Pieter Hugo dél-afrikai fotós This must be the place című tárlatán az elmúlt évtized munkáiból, képriportjaiból és portrésorozataiból gyűjtött össze egy kiadós anyagot. Ami megmutatja nekünk Afrika igazi arcát, vagy legalábbis ad egy olyan érzetet, mintha azt látnánk, amit igazából nem akarunk látni, mert egyáltalán nem könnyű szembesülni vele. A fiatal fotós munkái ugyanis kényelmetlen közelségbe hozzák a témát a befogadóhoz. A hatalmasra nagyított és aprólékosan megkomponált fényképek közül leginkább azok keltik fel az ember figyelmét, amelyek pusztán arcokat mutatnak. Mert kellemetlen kontaktusba kerülnek a nézővel. Szemek – nagyjából ez az, amivel többet ad Hugo az érdeklődőknek, olyan szemeket, amikről beszélni kell, mert mondani akarnak valamit. Az általunk nem ismert kontinens legkülönbözőbb társadalmi rétegeibe tartozó emberek portréin az utolsó pórus és a legapróbb ránc is hatalmassá, erőteljessé válik. Az intenzív tekintetek, a mozdulatlanságba dermedt, nemritkán erős üzenetet hordozó, már-már vádló szemek impresszív vizuális élménnyé teszik a kiállítás bizonyos részeit. Ám ami egyes sorozatoknál erősség, másoknál épp a hiányra mutat rá. Ismeretlen és az egyszeri szemlélő számára legfeljebb érdekes, egzotikus, de semmiképp sem sokatmondó családok portréi sorakoznak a falakon. Megfigyelhetjük, milyen ruhát viselnek, következtethetünk foglalkozásukra, anyagi helyzetükre, bepillanthatunk családi boldogságukba vagy nyomorúságukba, de nem hozzák közelebb a számunkra ismeretlen, átélhetetlen és értelmezhetetlen közegüket.
Amelynek meghatározó elemei az afrikai tragédiák: a ruandai népirtás, az AIDS-ben elhunytak, a szeméttelepen dolgozó gyerekek keserű mindennapjai – társadalmi problémát látunk bőven, kérdés, mihez tudunk és akarunk velük kezdeni. Esztétikai szempontból kétségtelenül kiváló a tárlat anyaga. A beállított, szabad terepen is műtermi aprólékossággal megkomponált képeken olyan embereket látunk, akik számunkra egy másik univerzumban élnek. Tekintetük, mozdulatlanságuk állandóan tudatosítja a nézőben, hogy a problémák is mozdíthatatlanok, az élethelyzetek változtathatatlanok. Pieter Hugo tablót készít, ami talán nem mutatja meg Afrika (közhelyektől nyüzsgő) valódi arcát, de képes értékítélet nélkül ráirányítani a figyelmet olyan témákra is, amelyekről talán sohasem hallanánk.
Még a legszemélyesebb, önmagát és családját ábrázoló képeken is a dokumentarista jelleg üt át, ahogy folyamatosan igyekszik egy változó kontinens érzékeny pontjaira rátapintani. Hogy mindez mennyire érzékelhető a befogadó számára, az már más kérdés. Mert mit süthet ki az ember a botswanai jogászokról készült portrékból? Mit mond el számunkra a művész nagymamájának fotója, a vak és albínó emberek képeivel közös sorozatban?
Minimum meg kell küzdenünk azért, hogy válaszokat kaphassunk ezekre a kérdésekre. Az alkotó tekintete szelektál, csak bizonyos témák meghatározott dokumentálását vállalja magára, ám érdekessé és széppé épp ez a tény teszi a kiállítást.
A kiállítás augusztus 11-ig látogatható.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!