Ha csak egy kicsivel sűrűbb a köd, akkor Gordonnak ki kellett volna tapogatnia a Japán ajtaját, de szerencsére Krasznernek, a tulajdonosnak volt annyi előrelátása, hogy egy éles szemű pikolót állított az ajtóba, aki az ajtót kitárva nyújtott menedéket a beláthatatlan Andrássy úton bolyongóknak.
Gordon a fogasra dobta raglánját, a kalapját azonban a fején hagyta, és körbepillantott, hogy Tábori Kornél melyik asztalnál ül. Nem volt könnyű megtalálnia, a zsurnaliszta kerek szemüvege ugyanis a kávéház egynegyedét elfoglaló karácsonyfa mögül csillant végül fel. Gordon odasúgta az enyhén bandzsa pincérnek, hogy hozzon neki egy goromba feketét a Tábori asztalához, majd az asztaltársaságra pillantott, amelynek tagjai felhangon dicsérték a kormányzó feleségét a Gyermekek Boldog Napjáért.
– Boldog nap, most mondja meg – húzta ki Gordon a széket Táborival szemben.
Tábori egyenes szája majdnem mosolyra húzódott.
– Zsigmond. Az évi egy nap boldogság mégiscsak több az évi nulla nap boldogságnál, nem?
– Nem – felelte Gordon bosszúsan. – Vagy figyelünk rájuk egész évben, azokra a nyomorult szegény kölykökre, vagy… – hallgatott el. – De az, hogy ezen az egy napon moziba mehetnek és ajándékot kapnak, az azért kevés.
– Ez ennél árnyaltabb – felelte Tábori, és letette piros irónját a papírstóc tetejére.
– Tudom – legyintett Gordon bosszúsan. – Akkor is.
– Magának meg mi a baja? – masszírozta az orrnyergét Tábori. – Beosztották esti ügyeletre?
– Beosztottak, de nem ez a lényeg – felelte Gordon. – Egy újabb karácsony este a szerkesztőségben nem számít, viszont nem esik a hó, így elakadni sem fogok a latyakban, ha sietnem kellene.
– De legalább a Horovitz László miatt nem kell sietnie – mosolygott Tábori.
– Még mindig kórházban van?
– Tegnap engedték ki – fűzte vissza füle mögé szemüvege szárát Tábori. – Kétlem, hogy ma megint felakasztaná magát.
– Virágot kellene vinni neki, elvégre jubilált – vett elő Gordon egy cigarettát, és rágyújtott. – A tizedik sikertelen öngyilkossági kísérlet…
– Tizenötödik – szúrta közbe Tábori.
Gordon egy ideig komoran nézte idős kollégáját, majd elnevette magát.
– Tizenöt?
– Kifogott rajta a Duna, a Szajna, a méreg, a morfium, a kötél és a nadrágszíj.
– Vonattal nem próbálkozott?
– Majd megkérdem tőle, ha találkozom vele. Horovitz László, az öngyilkosok doyenje…
– Ez a bajom – sóhajtotta Gordon bosszúsan. – Ez a László.
– Ez a László?
– Nem, egy másik, az is László, csak kétszer.
Az asztaltársaság most már a Vígszínház karácsonyi műsorát dicsőítette, amelyben jelentős segítséget nyújtott a fűszeres forralt bor és egy lánglelkű színésztanonc, aki úgy sorolta a pletykákat, mintha a Színházi Életet olvasta volna fennhangon.
Tábori érdeklődő tekintettel pillantott Gordonra szemüvegének kerete fölött.
– László kétszer?
– László László, tudja, a…
– Tudom – biccentett aprót Tábori. – Tudom.
– Képzelje, tegnapelőtt a fogdában megbeszéltem vele, hogy ma interjút ad nekem, mire ma bemegyek a Markó utcába, ahol azt közlik velem, hogy megszökött – ingatta Gordon a fejét bosszúsan. – Két hasábot kértem, meg is kaptam Lengyeltől, erre László fogja magát, és kereket old.
– Hogyan tette?
– Ez a legjobb az egészben – fújta ki Gordon a füstöt. – Senki sem érti. A Dorottya utcai épületbe kísérték át ma reggel kihallgatásra, megbilincselve, ekkor kiderült, hogy toalettre kell mennie, mire bekísérték a mellékhelyiségbe az első emeleten…
– A bilincs?
– Azt rajta hagyták, az ajtót azonban behajthatta résnyire, ott álltak a detektívek, aztán csak annyit hallottak, hogy csörren a bilincs a padlón, s mire az ablakhoz értek, László már lélekszakadva szaladt a körút felé. Nem érték utol.
– Hm – mosolygott Tábori. – Hm.
– Most mit hümmög?
– Miért tartóztatták le ezúttal? Csalás? Zsebtolvajlás?
– Az utóbbi – könyökölt Gordon az asztalra, majd belenézett a kávéscsészébe, amelynek oly fekete volt a tartalma, mint egynémely bűnöző lelke, akikkel összehozta a sors.
László Lászlónak a legjobb esetben is szürkésfehér volt a lelke, de futni, azt piszkosul gyorsan tudott, mert a detektívek nem érték utol. – Lengyel szerint is megért volna két hasábot beszélgetni a lecsúszott médiummal. Tíz éve még a világ ura volt, most meg…
– Lengyel kiváló szerkesztő – bólintott ismét Tábori, és egy vékony szivarkát húzott elő zakója belső zsebéből. – Tudja, mi volt a trükkje?
– Lengyelnek? – kérdezett vissza Gordon mosolyogva.
Tábori az orrán fújta ki a füstöt, majd félretolta a kéziratkupacot, ami a javítások alapján fordítás lehetett. Tábori egy ideje már fordításból élt, valamint szakkönyvek írásából, a napi újságírást fel kellett adnia, amióta Horthy lett a kormányzó. Politikailag nem passzoltak. – Zseniális pali volt, annyit mondhatok magának, és ha engem kérdez, Zsigmond, akkor a szökése mögött is a libazsír áll. Abban van a rejtély kulcsa.
– A libazsírban? – értetlenkedett Gordon.
– Tudta, hogy itt van a világon a legtöbb spiritiszta? – szegezte a kérdést Gordonnak Tábori.
– Itt, a Japánban? Ne mondja… Maga is az lenne? Üveggömb vagy táncoló asztal?
– Budapesten – magyarázta Tábori, ügyet sem vetve Gordon cukkolására. – Vagy legalábbis itt volt – fújt rá a szivarjára.
– A húszas évek elején akkora volt a baj az országban, hogy boldog-boldogtalan a túl- meg a másvilágban kezdett megoldást keresni, annyira ócska volt ez a mi világunk. Nem múlt el este szeánsz nélkül, többen táncoltattak asztalt, mint leányt, sorra alakultak a teozófiai és metafizikai társaságok, előadás előadás hátán, szeánszra szeánsz. – Lassan csóválta a fejét, vékony szája kesernyés mosolyra húzódott. – Ez a László László azzal kezdte karrierjét, hogy a Feld Színház egyik szeánszán annyira felizgatott egy fiatalembert, hogy az ott helyben agyonlőtte magát. Erre egy kis időre bezárták, ám amint kikerült, ott folytatta, ahol abbahagyta. Médium lett, szeánszok főszereplője, mígnem egy napon bezárkózott a menyasszonyával egy hotelszobába, maga elé húzta a leányt, a szívére revolvert irányzott, s meghúzta a ravaszt.
– Kettős öngyilkosság? A Horovitznak mondta ezt valaki?
– Csak félig sikerült – hamuzott Tábori, majd intett a pincérnek, hogy hozzon új hamutálcát. – A leány meghalt, László túlélte, és tettét arra fogta, hogy a túlvilági hangok borzalmas kavalkádja elől akart elmenekülni a leánnyal együtt.
– Túlvilági hangok borzalmas kavalkádja…
– Nem is ítélték el, megnyugodhat – integetett Tábori egy kecskeszakállas férfinak, akinek karján egy pirospozsgás leány sugárzott. – Kicsit volt kórházban, aztán alighogy újra szabad levegőt szívott, megint csak mélyre merült a szeánszok világában.
– Ez már ismerős – koppantott Gordon az asztal lapjára hüvelykujjával. – Akkora médium volt, hogy egyszerre hetven orvos vizsgálta, ugye? Könyvet is írtak róla.
– Olvasta dr. Schrenk-Nozing munkáját?
Gordon majdnem felnevetett.
– Szerencsére nem.
– Én olvastam, bárcsak ne tettem volna, bár Lászlót transzban látni mégiscsak egyedi élmény volt.
– Mikor látta?
– Huszonnégyben? – húzta fel szemöldökét Tábori, Gordon meg előredőlve hallgatta, mert az idős újságíró már akkor leleplező riportokat közölt, amikor ő még meg sem született. – Azon az estén László László elegánsan felöltözve megjelent Weinberger bankár lakásán. Körülbelül tizenöt tőzsdés, ügyvéd, orvos volt jelen, ez utóbbiak levetkőztették és megvizsgálták a médiumot, majd függöny alá helyezték, és felcsavarták a vörös lámpákat. Misztikus fény áradt, egyszer csak borzalmas hörgés hallatszott a fekete lepel alól. Szakadozottan ömöltek a szavak: „A aaasaaaaazzzzzz éééééénn errrőmmmmm neeem eelleggendőőő… Csiiinálni magneettikuus kört. A fluuuuiduummhoz erő kell” – hörgött Tábori, mire Gordon hangos röhögésben tört ki.
– A magnetikus kör nem más, mint hogy a jelenlévők megfogják egymás kezét – szúrta közbe, Tábori meg bólintott, és folytatta.
– Ezek után még borzalmasabb hörgés kezdődött, és ezt lehetett hallani: „Eeegy booorzalmas túúúúúlvilági fej fog megjelenni.” Ekkor felrántották a függönyt, és egyszer csak előbukkant László László szájából egy háromujjú kéz. Mindenki csodálkozva nézte a kezet, mert egy borzalmas túlvilági fejet vártunk. Ekkor síri szózatként hangzott a következő mondat: „Ne merd megérinteni a túlvilági kezet. A túlvilág borzalma vár rá, de a halálát okozod a médiumnak is.” Ekkor az egyik bankár a társaság legnagyobb megdöbbenésére megragadta a borzalmas fluidumot, aminek, figyeljen, Zsigmond, ideoplazmaként kellett volna kiömölnie László Lászlóból, szóval megragadta a fluidumot, és bár a hideg veríték szántotta végig az emberek homlokát a hirtelen sikoltástól és hörgéstől, kiszakította a László fogai között tartott… – hallgatott el a hatásszünet kedvéért Tábori – libazsíros vattacsomót, és mosolyogva mutatta fel nekünk.
– Libazsíros vattacsomó?
– Nem tudta? A fluidumból csak akkor lesz jó ideoplazma, ha a vattacsomót házi libazsírba mártjuk – forgatta ujjai között az irónt Tábori. – Lefogadok, hogy reggelire zsíroskenyér volt a gyűjtőfogházban.
– Libazsíros vattával vert át mindenkit? – hűlt el Gordon.
– Ennyire ostobák…
– Ennyire.
Gordon eltűnődött, és megforgatta szájában az éjfekete feketét.
– De az a bilincs, az erősen tart.
– Kivéve, ha az ember ki tudja akasztani a hüvelykjét – jegyezte meg Tábori.
– És László ki tudja?
– Ezt tőle kérdezze meg – mosolygott Tábori kesernyésen.
– Ott van a Markó utcában.
– Micsoda? Elfogták? – pattant fel Gordon.
– Pár órája.
– És ezt maga honnét tudja? – dobott Gordon az asztalra egy ötvenfillérest. Tábori azonban nem felelt, gyorsan Gordonra pillantott, felvette irónját, maga elé húzott egy papírlapot, és folytatta a kézirat javítását, Gordon meg kikapta a kabátját a pincér kezéből, aki már felkészülve várta az ajtónál, és kirohant az Andrássy útra, bele abba a tejfehérből szürkébe váltó ködbe, ami azon a karácsonyon a havat helyettesítette, és kalapját szorosan a fején tartva szedte a lábát a Gyűjtőfogház felé, át a Jókai utcán, el az ablakok előtt, amelyek mögött már sok fán égtek a gyertyák, szobaméretű, színes, az esti ködben elmosódott fénygömböket alkotva.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!