Közeleg március 15-e, amikor a kokárdakészítők kirakják portékájukat az asztalra, az iskolások fejében meg a Nemzeti dal és az ünnepségek koreográfiája pörög. Ha már Petőfi, és ha már „Talpra magyar”, érdemes elővenni az irodalmi közegben hónapok óta húzódó, egyre fokozódó vitát: létezik olyan, hogy politikai költészet? Létezhet politika a költészetben? Létezhet költészet politika nélkül? 

Novemberben jelent meg az Élet és Irodalom (ÉS) hasábjain Radnóti Sándor és Bán Zoltán András, két jeles kritikus magánlevelezése, amelyben megpróbálták a kérdést tisztázni. Radnóti szerint Petri György tekinthető az utolsó politikai költőnek a magyar irodalomban. A párbeszédből hirtelen többszólamú vita lett, melybe más jeles véleményformálók is bekapcsolódtak, hosszasan sorolták a neveket és véleményeket, ám úgy tűnik, megegyezésre nem számíthatunk belátható időn belül – mindez azonban csak azt bizonyítja, hogy nagyon is aktuális kérdésről van szó.

Azt senki sem vonja kétségbe, hogy Petőfi költészetében még tetten érhető a politikai tartalom. Ady Endre sem szerénykedhet e téren, csakúgy, mint József Attila, és manapság egyre többen idézik Illyés Gyula Egy mondat a zsarnokságról című költeményének kezdő sorait. A szocialista éra komoly táptalaja volt a politikai költeményeknek, mozgalmi daloknak – hogy ezek mennyire szereztek maradandó élményeket, és mit hagyományoztak az utókorra, azt mindenkinek magának kell eldöntenie.

Petri György verseinek egy része csak titokban jelenhetett meg a pártállam idején, nyilván nem véletlenül (az ő nevéhez fűződik az első hazai szamizdatkötet, az 1981-ben megjelent Örökhétfő). Hosszan lehetne sorolni még a rendszerváltás előtti idők lázadó költőit (Németh László, Csoóri Sándor, Déry Tibor), a rendszerváltás után azonban úgy tűnt, a politikai költészet mintha elvesztette volna a mondanivalóját. Ez azonban csak pillanatnyi megtorpanás volt.

Lehetne itt emlegetni a kortársakat – és meg is tették ezt csütörtökön a Versre magyar, hí a haza című, a politikai költészetről rendezett pódiumvitán a budai Szatyor Klubban –, Szilágyi Ákost, Háy Jánost, Kovács András Ferencet, vagy éppen Erdős Virágot, Tóth Krisztinát, ám egyértelmű, hogy napjainkban a költészet sokkal kevésbé lelkesíti az olvasókat, mint akár csak néhány évtizede. Nem kérdés, hogy léteznek olyan versek, amelyek időről időre felszítják a közönség kedélyeit, legalábbis egy korlátozott, bennfentes körét. Kortárs költészetről viszonylag kevesen és keveset vitatkoznak. A politikáról bezzeg mindenkinek megvan a maga véleménye. Persze verset nem muszáj olvasni, csak hasznos, politikával viszont mostanság mintha kötelező lenne foglalkozni…

Vajon hatna-e ma ránk úgy egy létező (vagy feltételezett) politikai költemény, mint eleinkre a „Talpra magyar”? Az biztos, hogy jelenleg nem azért mennek utcára az emberek, hogy egy új Petőfi szavalatát hallgassák, de az egyáltalán nem biztos, hogy napjaink költői meg tudnak, vagy meg akarnak szólalni ezen a hangon. A lényeget talán Bárány Tibor kritikus mondta ki, szintén az ÉS lapjain: „minden nemzetnek (társadalomnak, értelmezői közösségnek) olyan politikai költészete van, amilyet megérdemel”. A költészet sem tudja magát kivonni a jelenkori események hatása alól: a 2006-os, egyesekben traumatikus élményeket generáló utcai események, a 2010-es választások idején bekövetkező társadalmi és retorikai fordulat, az azt követő, sokakat érintő változások megkövetelik, hogy foglalkozzunk velük. Ki így, ki úgy. Az utca embere megbeszéli a barátaival, a költő kiírja magából.

Vagyis politikai költészet van, volt és lesz, amíg a költők reflektálni tudnak vagy akarnak a mindenkori jelen eseményeire, amelyek alól kivonni magukat nem tudják.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!