– Ritkán nyilatkozik az édesapjával kapcsolatban. Miért van ez?

– Az édesapám által létrehozott életmű ma már nem az ő életéről szól, hanem önmagában létezik. És ha nem a személye a fontos, hanem az, amit alkotott, ami a magyar kultúrának meghatározó és na­­gyon fontos darabja, akkor egy „szemtanú” nem tud ehhez hozzátenni. A másik ok a saját identitásom kérdése, szeretem ezt külön kezelni.

– Azért sokan lehetnek kíváncsiak arra, hogy a mindennapokban hogyan je­­lentkezett a sajátos „örkényi” humor?

– Jó példa rá a több mint tíz éve megjelentetett Meselevelek. Gyerekkorunkban mindig a nagymamámnál nyaraltunk a Balatonon, és apám leveleket írt nekünk a Balaton másik oldaláról, ahol dolgozott. Sokáig nem foglalkoztunk velük, aztán egyszer csak újra előkerültek, és kiderült, hogy elképesztően szellemes „alkotások”, amelyekbe rajzolt is. Ezek nagyon jól mutatják az ő habitusát és ennek kapcsolatát az egész életművel. Ezek a 8-10 éves gyerekeknek szóló levelek hihetetlen mély abszurditással íródtak, ugyanakkor teljesen realista alkotások, minden szereplőjük valós alak. Valószínűleg eszébe sem jutott, hogy kimérten írjon nekünk, elszórakoztatta magát, elszórakoztatott minket. A „meselevelek” pont azt mutatják, hogy az életben is úgy látta a világot és pont úgy alakította az emberi kapcsolatait, mint ahogyan a műveiben. Miközben kifordítva jeleníti meg a világot, mindenféle tabut feldöntve, árad belőle a szeretet a gondoskodás, a bölcsesség, és legfőképpen a humor. Például: „Örömhírt írok, le fogják a lábamat vágni, ha kész, egy kicsit megsózzák, és haza szabad vinni. Előre megmondom, Öcsit is engedd vele játszani.” Rajzol egy kést – „Ezzel a késsel vágják le”, meg egy lábat – „Itt az apu lába.” „Csó­­kol, Apu.” Hát nem tökéletes mű? Ha valaki nem tudja, hogy ez nem fikció, akkor azt gondolja, hogy egyperces novella.

– Mi Örkényen élünk! – mondta nemrég egy kedves ismerősöm. Úgy tűnik, továbbra is sokan vannak így ezzel. Mi lehet az oka?

– Én is úgy érzékelem magam körül, hogy hiába jönnek újabb és újabb generációk, akiknek már az a világ, amelyben Örkény István élt, ami a munkásságát inspirálta, már nem jelent semmit, ma is mindenki megtalálja a műveiben a maga tapasztalatát. Tulajdonképpen ezek a személyes élmények frissítik fel a műveit. Hiába változott meg a világ és Magyar­ország az elmúlt évtizedekben, naponta újabb és újabb helyzeteket produkál az élet, ami visszahozza az örkényi szövegek aktualitását és igazságát. Az emberek, és Magyarországon különösen, nehezen tudnak eligazodni abban, ami körülöttük zajlik. Az egész huszadik század is ilyen volt ebben a régióban, és itt, Magyar­országon, nagyon nehezen feldolgozható, hogy mi miért történt. Ha az ember nem kap válaszokat mindazoktól, akik ezeket a változásokat generálják – a döntéshozóktól, a politikusoktól –, akkor fölértékelődik a mű­­vészet szerepe, mert a művészet az, ami sajátos eszközeivel képes lefordítani és megragadni, átélhetően bemutatni mindazt, ami a világban történik. És segít túlélni a bajokat. Az örkényi életmű nagyon sajátos optikát használ, a humor, az irónia, a tragikomédia, az abszurd látásmódját, és az az élmény, amit egy Örkény-mű kapcsán érez az ember, valamiféle lelki feloldozást ad. Szerintem egyetlen olyan műve sincs, ami a tragédiát komolyan veszi. A tragédiát mindig átélhetővé, túlélhetővé akarja tenni. Mindebben segít a humor, a groteszk látásmód, és az a képesség, hogy kinevessük azt, aki nekünk rosszat akar. Így tudjuk legyőzni a rosszat. Ha nagy, komor regényeket írt volna, lehet, hogy ma már a kutyát sem érdekelné. Voltak zsigeri megérzései, maga a műfaj, hogy egyperceseket kell írni, amelyek az életműnek nagyon meghatározó részét képezik. Az ember időhiányban szenved, nagyon érzékletesen írja le egy bevezetőjében, hogyan is kell használni ezeket az egyperceseket: mindenütt lehet olvasni, buszon, villamoson, közértben, orvosra várva, egyáltalán azokban a pillanatokban, amikben az ember kiszolgáltatottnak érzi magát, és akkor már önmagában a helyzetnek a humora, a látásmód szellemisége, az író életfilozófiája eltereli az ember gondolatait és elviselhetővé teszi ezeket a pillanatokat.

– Sokszor megállapíthatjuk egy hír vagy történés kapcsán, hogy ezt Örkény is írhatta volna…

– Sok egyperces novella azt a hatást kelti, hogy ezt nem is kellett kitalálni. Az ember kinyitja az újságot, meghallgatja a rádiót, a beszélgetéseket az utcán, bárhol, és azt hiszi, hogy volt valaki, aki ezeket lejegyzetelte. Mintha mi se változott volna, ugyanazok a történések, ugyanazok a beszélgetések, ugyanazok a kijelentések, ugyanazok az őrült dolgok. Persze az egypercesekben, ezekben a nagyon rövid mestermunkákban hihetetlenül mély filozófiai tartalom van. Sokféleképpen le­­het olvasni őket. Számomra pont azok a legkedvesebb egypercesek, amelyek nemcsak a világot próbálják a maga fonák, abszurd módján bemutatni, hanem amelyekben az író egyfajta filozófiai értelmezést is tud adni a jelenségről, a világra vonatkozó általános kérdésként vagy összefüggésként képes bemutatni a leghétköznapibb jelenségeket. Ezért van az, hogy ha az ember egy ilyen egyperces novellát elolvas, akkor szünetet tart az olvasás után, és elgondolkodik rajta.

– Örkény azt írta magáról: „nem értem a világot, amely körülvesz, tehát hogyan tudnám én ezt megmagyarázni?” A társadalomtudós ugyanezzel a problémával küsz­­ködik, csak talán gyakorlatiasabban nyúl a kérdéshez. Tekinthető-e ez kapcsolódási pontnak önök között?

– Ez a megállapítás bizonyos szempontból igaz, még akkor is, ha bennem egy nagyon tudatos szándék volt, hogy a személyes karrierem ne találkozzon a művészettel. Abból a szempontból nagyon hasonló dolgokat csinálunk, hogy ő a művészet eszközeivel próbálta az emberi viselkedést megérteni és az emberi közösségek értelmét és konfliktusait átgondolni és megírni, akár novelláiban, akár drámái­ban. És amit én csinálok, a társadalomkutatás és szociológia, az valami hasonlóra tesz kísérletet. Vagyis messze egymástól és nagyon más nézőpontból, de ugyanezt tesszük. Az ő művei olvasmányosak és élménnyel gazdagok, az én műveimet nem biztos, hogy olyan nagy élmény elolvasni, hiszen ezek tudományos értekezések a társadalom állapotáról, de maga a motiváció ugyanaz. Az emberi konfliktusokban jönnek ki azok a legdramatikusabb reak­ciók és helyzetek, amik egy műalkotást igazából izgalmassá tesznek, a szociológia pedig fel akarja tárni azokat a társadalmi bajokat, problémákat, ellentmondásokat, amelyek a konfliktusokhoz vezetnek. Az irodalom és a szociológia is a jónak elképzelt világhoz vezető utat keresi.

– Örkény István, az író és az édesapa – mennyire választható szét a két figura, a két hatás az ön számára?

– A személyes kapcsolat, ez az apa-fiú viszony mindenképpen befolyásolta a gondolkodásmódomat. A dolgok kifordítása, az abszurditás iránti érzékenység, a humor, a racionalitás, minden bizonnyal öröklődik is, és a szocializáció ezt megerősíti. Nem mondanám, hogy nincs személyes viszonyom az életműhöz, de nem gondolom, hogy különösen hatott volna az én életemre. Az ő ízlése, világszemlélete, irodalomszemlélete természetszerűleg befolyásolta azt, hogy például miket olvasok, és hogy mit gondolok ezekről, az ízlésemet, az értékrendszeremet és a gondolkodásmódomat mindenképpen meghatározta. Tudja, mi nagyon rövid ideig éltünk együtt a szüleim válása miatt, ezért a kapcsolatunk nem fizikai, hanem egyfajta érzelmi és lelki közelségen alapult. Érdekes viszont, hogy amikor önálló életet kezdtem élni és megteremtettem a magam világát, akkor egyszer csak felfedeztem, hogy ugyanolyan ízléssel rendezem be a magam életterét, mint ő. Ha most megnézem az édesapám lakását – amelyben Radnóti Zsuzsa, az özvegye él, és szinte érintetlenül hagyott –, nagyon hasonlít az enyémre.

– „... a külvilággal szemben is egyre inkább alulmaradtam. Se akaratomnak nem tudtam érvényt szerezni, se tehetségemet kihasználni” – írja Örkény István Egyperces önéletrajzában. Mennyire lenne ma boldog Örkény?

– Abból a szempontból – bár ez így cinikus megállapítás – biztos boldog len­­ne, hogy az a világ, amit ő elutasított és az egész művészete annak a létező világnak a kritikáján és elítélésén alapult, nos, az a világ hiába változott meg, témában egyáltalán nem lenne hiány számára. Másfelől viszont valószínűleg csalódott lenne. Ha megnézzük a műveit, akkor a legtöbbjük mégiscsak arról szól, hogy van az ember, aki kiszolgáltatott a hatalomnak, amely maga alá gyűri. Ettől az ember szenved, de – és ezt hívom humanizmusnak – ember marad. Ez a humanizmus segít megőrizni a szabadságát és autonómiáját, és ettől tud egyik ember a másik emberre úgy tekinteni, hogy vele egyenrangú és egymásra szorulnak. Ez a fajta szolidaritás jellemzi a társadalmat – miközben sötét fellegek vannak az égen, a világot megbolondítják, teljesen irracionálissá teszik és szenvedést okoznak. Ő abban hitt, hogy ez az emberi minőség nem változik, csak alászorul a külvilágnak. Ami az elmúlt húsz évben történt, az pont arról szólt, hogy ezeket a fellegeket próbáljuk magunk fölül eloszlatni. Hogy olyan világot alkossunk, amely szereti az embert. Azért lenne csalódott talán, mert valahogy nemcsak a fellegek nem oszlottak el, hanem – és ez már az én véleményem – az emberek sem képesek igazából kihasználni, hogy szabad világot teremtettek maguknak.

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!