Túl lehet élni egy hajótörés után 227 napot a nyílt tengeren, egy mentőcsónakban egy bengáli tigrissel, isteni kegyelem nélkül?
Mikor a Pi élete című film főhőse elmeséli csodálatos megmenekülését a nézőket is képviselő írónak, azt mondja neki, utána eldöntheti, hogy hisz-e istenben. Ám a rendező Ang Lee nem bízza ránk ezt a döntést, nagyon is szeretné, ha hinnénk, csak azt nem köti ki, kiben.
A kanadai író, Yann Martel világhírű regényéből adaptált filmet ugyanaz a szürreális báj és meseszerűség hatja át, mint a Gettómilliomost vagy az Amélie csodálatos életét. Piscine Molitor „Pi” Patel egy francia uszodáról kapta a nevét, mert annál szebb strand a világon nem létezett, medencéjének vizéből teát is főzhettek volna. Szülei dél-indiai állatkertjében egy herpetológus segítette világra, aki egy varánuszt jött megnézni, mely a felfordulást kihasználva szépen elpilinckézett. Pi útitársa, Richard Parker pedig nem egy angol úr a krikett klubból, hanem az állatkert új tigrise, csak a papírjain felcserélték nevét a vadászéval, aki befogta.
Az elbűvölő családi legendárium úgy öleli körbe a szivárványszínű történetet, mintha puha vattába csomagolták volna, a látvány pedig porcukorral hinti be. Már-már giccsbe hajlóan szép jeleneteket látunk, a világ legcukibb állatainak egész seregét, narancsszínű naplementét, melyben az ég a vízzel összeér, és millió zöldesen világító medúzát az univerzumkék éjszakában. Az idén talán ez az első olyan film, amelynél valóban hálásak lehetünk a 3D-ért. Mikor lenézünk a Mariana-árokba, átmegy felettünk egy húszméteres hullám, vagy felugrik a csónak mellett egy bálna, a filmvászon olyan hatalmasnak és mélységesnek tűnik, mint maga az óceán. A számítógéppel alkotott tigris tökéletesen belesimul a képbe és a kamerával is virtuózan játszanak, Pi nagybátyját alulról fényképezett felsőteste miatt valóban úgy látjuk, mintha óriási tüdeje miatt a világ legnagyobb úszója lenne. Pi kezdettől fogva szimpatikus karakter, és szerethetőek az őt különböző életkorokban játszó színészek, Suraj Sharma és Irfan Khan. Miután elsüllyed a teherhajó, amelyen szüleivel és állataikkal együtt Kanada felé utazik, hasonlóan nagy személyiségformáló kalandon megy át, mint a Gettómilliomos hőse, avagy a népmesei szegénylegény, ezért is leginkább a kamaszokat érdemes elvinni a filmre, hogy kicsit átértékeljék a problémáikat. A felnőttek pedig abból tanulhatnak, hogy szülei milyen szerető támogatással figyelik fiúk vallási útkeresését, bár tanult – és részben kiábrándult – emberekként ők már az értelmet helyezik a hit fölé.
Pi végtelen szelídségéből fakadóan nem eszik húst, ám kemény próbára teszi őt az éhség, és az is, hogy a csónakban szembetalálja magát egy ádáz húsevőgéppel. Megrendítő a bölcsessége, hogy mindenért hálás, még a tigrisért is, amely megmentette az életét azzal, hogy éberen tartotta a figyelmét és ötletességre kényszerítette, hogy vizet gyűjtsön, halat fogjon.
Az ünnepek közeledtével pont ilyen filmre vágyik az ember, hogy elgondolkodhasson a hitén, legyen az bármilyen. Hiszen Pitől tudjuk, isten sokféleképp mutatkozhat be nekünk – csak Indiában 330 millió neve van –, de mindnyájunk lelkében ugyanaz lakozik, mindegy, hogy szólítjuk.
(Forgalmazza az InterCom)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!