Templomok sötétjében, díszes tartókban rég meghalt szentek csontjai feketéllenek. Időnként körbehordozzák őket – ahogy Magyarországon a Szent Jobbot Szent István Ünnepén –, a hívők pedig csodájukra járnak. Honnan ered az ereklyék kultusza, és miért van szükség rájuk?
Az ereklyék tisztelete minden nép ősi hiedelemvilágában megtalálható. Ereklyék lehetnek nagyra becsült vallási vagy világi vezetők testrészei, vagy hozzájuk köthető tárgyak, amelyeknek csodás tulajdonságai vannak. Európában elsősorban a kereszténység megjelenésével váltak elterjedtté. Vallási értelemben ugyanis ereklyének tekinthető a szentek teste, vagy egyes testrészeik, csontjaik, esetleg ruhadarabjaik, használati tárgyaik vagy éppen az őket megkínzó eszközök maradványai. A vallásos ereklyetisztelet nem az egyes csontok vagy testrészek, hanem azokon keresztül magának a szentnek a tisztelete. A keresztény eszme szerint pedig a szentek közvetlen kapcsolatban vannak Istennel, s így, amennyiben szükséges, közben is tudnak járni azok érdekében, akik hozzájuk fordulnak segítségért. Ezért volt (és van máig is) szükség arra, hogy a templomokban legyenek ereklyék. Az ősi szokás szerint oltárt csak vértanú holtteste fölé lehetett emelni, ma is érvényben lévő szabály, hogy minden oltárban legalább két szent (s egyikük vértanú) ereklyéit kell elhelyezni. Miután azonban a 4. században megszűnt a kereszténység híveinek üldözése – s így a mártírhalálok száma is jelentősen csökkent –, viszont a templomok száma továbbra is emelkedett, szükség volt arra, hogy egy-egy szent relikviáit több részre osszák. A keleti egyházban már ekkor szokássá vált a földi maradványok darabokra szedése, Nyugaton viszont egészen a 6. század végéig csak egész testeket lehetett sírba helyezni. Ám végül számukra is szükségessé vált a szentek csontjainak szétszedése, így a mai napi minden katolikus templomban találhatóak ereklyék. A protestánsok a szentek közbenjárása nélkül, közvetlenül tartják a kapcsolatot Istennel, így rájuk nem vonatkozik a gyakorlat.
A 6. században vált szokássá az ereklyék személyeknek történő adományozása is – amire később hazánkban épp a legismertebb ereklyék egyike volt a példa. A Szent Jobb hányattatott sorsának egyik fontos állomásán ugyanis éppen ajándékként került más helyre. A Szent István halála utáni zavaros időkben a holttestet a fehérvári káptalan rejtette a bazilika alatti sírkamrába. Ekkor választották le róla a mumifikálódott jobb kezet, amit a bazilika kincstárába vittek. Állítólag innen lopta el Merkur, a kincstár őre, aki bihari birtokára vitte az ereklyét. Végül 1083-ban I. László meglátogatta a tolvajt, megbocsátott neki és megalapította az ereklye őrzésére a szentjobbi apátságot. Más források szerint viszont maga Szent László távolította el a mumifikálódott kezet. Innentől a Szent Jobb története meglehetősen kusza: feltételezhető, hogy 1370-ben Nagy Lajos király a lengyel–magyar perszonálunió megkötésekor a felső kart Lengyelországba vitte az unió szimbolikus megerősítése végett. Hasonló céllal adta Zsigmond király 1411-ben a magyar–német perszonálunió, esetleg 10 évvel később Erzsébet nevű leánya V. Habsburg Alberttel kötött házasságának megpecsételéseként a hercegnek a kar alsó részét (erről a Bécsben őrzött csontról derült ki néhány évvel ezelőtt, amikor hazánkban is kiállították, hogy valójában nem is kéz-, hanem alsó lábszárcsont). A török hódoltság idején az ereklye először Fehérvárra, majd Boszniába került, legközelebb pedig 1590-ben bukkant fel egy jobb kézfej a mai Dubrovnik egyik kolostorában, amiről feltételezték, hogy azonos Szent István jobbjával. Innen szerezte meg, s hozatta Budára Mária Terézia 1771-ben. Ekkor azonban már hiányzott a felső kar, a kézen lévő gyűrű (amely alapján még Szent László azonosította az ereklyét) és a hitelességét igazoló dokumentum is. A Szent Jobb jelenleg jóvá nem hagyott ereklyének minősül, ugyanis hosszú ideje nincs meg a hitelességét igazoló pergamenlap, de a múlt század ötvenes éveiben a Szent István- bazilikában otthonra lelő ereklye eredetiségét más okokból is megkérdőjelezik.
Amit jelenleg bizonyosan tudunk róla: „a közepesnél valamivel kisebb férfikéz a körülményekhez képest igen jól megtartott múmiája”. Hogy kihez tartozik, hogy a több különböző rész egyáltalán egy testből származik- e, s ha igen, vajon Szent István maradványa-e, egy genetikai vizsgálat talán meg tudná mondani. Erre azonban máig nem került sor.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
