Olvasás közben szükségszerűen felmerül a kérdés: vajon milyen lett volna ez a regény, ha Kőrösi Zoltán nem írta volna ilyen gyorsan?
Az olvasó óhatatlanul keresi benne azokat a szavakat és mondatokat, amelyekben talán megmutatja magát a közelgő a halál. (Az író idén februárban hunyt el – a szerk.) Mert ebben a regényben benne van az elmúlás, benne van a pusztulás. Leginkább az élet értelmének halála és elmúlása, de benne van a remény is az újjászületésre. Még akkor is, ha azt nem mindenki éri meg.
Érdekes gondolatjáték a regény alapötlete, hogy mi történik akkor, ha megnyílik a föld alattunk és az ég felettünk, ha egyszer csak egy egész ország eltűnik a föld színéről – vagy legalábbis mások számára láthatatlan. És, persze, melyik országgal történne is mindez, ha nem Magyarországgal? De a változásra nincsen magyarázat, csak a nagy össznépi alkalmazkodás az, ami riasztóan valóságszagú. Az, ahogyan egy nemzet még ahhoz is hozzászokik, hogy valójában nincsen, mert ebben az Angyal és Mester utca központú világban akkor is az a legfontosabb, hogy mi lesz velünk, amikor már annak sincsen értelme, ha azt hazudja a hatalom, hogy van áram, amikor már koromsötétben botorkál az elme is. Egy ilyen világban az összes madár kék színűvé változik, de hogy boldogságtól dobogna szívük, az igen kétséges, és fura lények lebegnek sörivás közben, lehetnek angyalok vagy ördögök, egyre megy, elvégre idővel még a pokol, s a mennyország is bezárja kapuit, miután megízlelte a földi lét magyar valóságát.
Kissé elkapkodott tempóban rohan a történet, a disztópia világa odavetett, erősen vázlatos, és önmagukba visszatérő hóesésektől terhes. Ettől függetlenül érdekes gondolatjáték, hogy mi lenne, ha egy napon megnyílna a föld alattunk és az ég felettünk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
