Felszabadult kacagásra csak ritkán ad okot a kilenc év után a játékfilmezéshez visszatérő Emir Kusturica délszláv háborúk idején játszódó, keserédes balkáni románca.
Noha a golyózáporok és süvítő bombák hangzavarát kedélyes szerb lakodalmas nótákkal keveri le, és mágikus realizmussal emeli el hőseit a rémisztő és véres jelenetek valóságától, a kétórás film sötét, nyomasztó, kusza látomásként maradhat emlékezetünkben, talán még ebben is tükrözve a háborús állapot lázálomszerűségét.
Nagyon lehet szeretni egyedülálló és költői filmes nyelvét, például azt, ahogy az állatok szinte megszólalnak nála, mint a népmesében, de a természet, a balkáni táj tarajos hegyhátaival, romantikus vízeséseivel és tengerszemeivel is egyszerre valós és metaforikus tere az elbeszélésnek.
Ráadásul Monica Belluccit választotta hősnőjének, aki szerepe szerint is kiragyog a lepusztult, háború sújtotta szerb vidékből, akár egy királynő.
A rendező maga játssza Kostát, a különc tejesembert, aki a mesterlövészek fészkei közt is átkocog szamarán, komikus kis esernyőjével, mintha az képes lenne megvédeni őt a golyóktól. Addig nincs is vesztenivalója, míg fel nem bukkan a titokzatos, gyönyörű olasz nő, akit előbb egy kényszerházasságtól, majd a volt szeretője által küldött kommandósoktól kell megmentenie. Noha Kosta sosem akart hős lenni, nem is az az alkat, a szerelem még belőle is váratlan tetteket hoz ki, miközben hegyen-völgyön át menekülnek.
Minden szélsőségével, túláradó érzelmeivel, puskaropogásban dajdajozó jeleneteivel, megkapó tájképeivel és fülbemászó zenéivel együtt ez egy ízig-vérig balkáni ballada, melynek műfaji kellékei a kihagyás (a balladai homály) és a kissé hektikus előadásmód. De senki más nem látja és mutatja meg így a szépséget, még a tyúkszaros udvaron, disznóvérben fürdő libák képében is, ami egyben az emberi vérengzés groteszk és mélyen poetikus analógiája.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!