-
Izsó Zita: Fakír
Az utolsó emléke Aleppóból a fakír volt.
Egy szövetpokrócon térdelt, és tört üveget evett.
Nem lett baja, bár a szilánkok felsértették a torkát,
a mutatvány után néhány hétig nem beszélt.
Nem sokkal később kezdődött a támadás.
A nők és a gyerekek nem tudtak mit csinálni,
ezért kétnaponta átrendezték a lakást,
az éjszaka hazaérő férfiak pedig mindig
megbotlottak a lábuk elé kerülő bútorokban.
A szülei egyre többet veszekedtek.
Elkezdték felfalni egymást, mint a halak
az akváriumban,
mert azóta nem lehetett tápot szerezni nekik.
Már hónapok óta tartott az ostrom.
Behúzott függönyök mögött éltek, alig volt fény,
eltelt vagy három nap és háromszáz éjszaka,
amikor az anyja tiltása ellenére kiment.
A szülei és a testvérei bent aludtak.
Hatalmas fényt látott,
métereket repült a légnyomástól.
Ahogy a földig rombolt házra nézett,
arra gondolt, mennyire megijedt,
amikor évekkel azelőtt
egy képtárban elvesztette a szüleit.
Akkor egy órán át sírt, most meg nem érzett semmit.
Csak a romokat és a kitört ablaküveget nézte,
és arra gondolt, ha most megvágná magát, nem fájna,
már teljesen érzéketlen lett, mint egy fakír.
Úgy kellett onnan elrángatni.
És amikor később kérdezték tőle, mi történt
mintha szilánkokat evett volna
nagyon sokáig nem beszélt.
Izsó Zita: Magánbiológia
A leghidegebb nyári napok egyikén történt.
A másodikosokkal berendeztünk egy terráriumot
és beletettünk egy hernyót, hogy megfigyelhessük
az újjászületés lépéseit.
Az Aleppóból származó kisfiú pedig megszólalt,
ugyanígy kelnek majd ki a sírból háromemeletes
házunk
alá szorult halottaik.
Nem tudtam, mit mondjak.
A csend gyorsan megszilárdult, mint
kiszáradt folyómederbe öntött beton.
Hogy eltereljem a figyelmüket, kitaláltam,
nevezzük el a lepkét, ami nemsokára kikel.
Ő is javasolt egy szépen csengő, furcsa hangzású
nevet,
sokkal később tudtam meg, hogy azt a gyerekeknek
kifejlesztett
antidepresszánst nevezik így, amit akkor már
hónapok óta szedett.
Mire kikelt a pillangó, egy ideje már nem járt iskolába.
Talán rájött, hogy nem következik be,
amit mondott,
és nem akarta elkeseríteni a többieket.
Mi azért ünnepeltünk egy kicsit,
végignéztük, ahogy a lepke kibontja gyűrött szárnyait
aztán kiengedtük,
becsuktuk az ablakot,
a gyerekek csillogó szemekkel néztek utána,
én pedig nem mondtam el nekik,
hogy kint még hideg van,
nemsokára megfagy.
Hadd higgyenek tovább a feltámadásban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!