Mit keresnek a japánok Norvégiában? A Norvég erdő, illetve a film alapjául vett Murakami-regény címét a Beatles dalától kölcsönözte, mely akárcsak Proust süteménye, az emlékek cunamiját indítja el a főhősben. Csakhogy Lennon szövegében nem az erdő, hanem a lambéria norvég. Persze kár lett volna eltérni a bestseller magyarul már ismert címétől, mely kellően hupikék a művészfilmhez is.
Bár sem lambéria, sem norvég szalagparketta nem szerepel benne, a lakberendezési vonal lenyűgöző a filmben. Elszórakoztam az apró virágokkal, pici asztalkákkal és selyem ülőpárnácskákkal díszített, babaház méretű lakásokon. Más szerethetőt nemigen fedeztem fel. Furcsa népek ezek a japánok, ahogy Bridget Jones anyja mondta, „kegyetlen fajta”. Watanabe (Matsuyama Kenichi) legjobb barátja 17 évesen öngyilkos lesz. A fiú ezután „megörökli” barátja gyerekkori pajtását és későbbi szerelmét, Naokót (Rinko Kikuchi). Watanabe pátyolgatja, pechjére bele is habarodik a szomorú, törékeny szépségbe. Úgy érzi, felelős a lányért, aki a 20. születésnapja és szüzessége elvesztése után összeroppan, majd elmebetegségbe menekül az elviselhetetlen valóság elől.
Watanabe első éves az egyetemen, koleszban lakik, lemezboltban és gyárban is dolgozik, reggelig olvas, néha csajozik. Ezt amellett is megengedi magának, hogy eljár az erdei szanatóriumba meglátogatni az egyre távolodó Naokót. Ez már a szabad szerelem kora: Japánban is tombolt a beatkorszak, párcserélős éjszakákkal, tábortűznél gitározással és diáktüntetésekkel. Miért is lepődöm meg, hiszen a hippik Brazíliába és India nyugati partvidékéig, Goába is eljutottak. Ettől még idegen ez a világ. Biztos a japánok se tudnának mit kezdeni Török Ferenc filmjével, a Moszkva térrel, no nem a címe miatt.
Igazán attól voltam kínban, hogy az emberi kapcsolatokat sem értettem. A legegyszerűbb vágy, a szex is furán működött. Még rosszabb volt, ha beszéltek róla. „Akkor is örökké szeretni fogsz, ha soha többé nem nedvesedem be?” – kérdezte a lány kifejezéstelen arccal, mintha csak egy szalvétát kérne a fiútól. Talán a könyv jobb, de nem ámítom magam, egy másik Murakami-regényt is letettem már száz keserves oldal után.
Hiába a fényesen tehetséges fiatal színészek, a művészien komponált közeli képek és a jópofa lakáskultúra, a film csak nyúlik, mint az ökörnyál. Két félidőnyi erdőn-mezőn és tengerparton bolyongás után a főhős végül csak meggyőzte önmagát, hogy válassza az életet. A nézőket már nem biztos. Egy ideig kiskanalat kerestem a táskámban, hogy nekiálljak felhasogatni az ereim, aztán ettől is elment a kedvem. Eluralkodott rajtam a nihil, a kortárs sztárírók végső válasza az élet összes borzalmára. Kárörvendően hallgattam a szentélyi csendben a gyomrom bugyborékolását, ezt a meghitt, ismerős, életteli hangot.
(Forgalmazza a Fórum Hungary)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
