Kossuth-díj nélkül sem egyszerű időpontot egyeztetni vele. Vagy épp fellép, vagy fellépésre siet. Persze, ha az embernek szerencséje van, az Újlipótvárosban előbb-utóbb beleakad. Ezért nem is volt kérdés, hogy hol ülünk le arra a bizonyos kávéra. Csak egy perc türelmet kér, mert válaszolnia kell néhány gratuláló SMS-re – „Komoróczy Gézának írok, megértheted, hogy ez nem várhat”. Aztán még egy bocsánatkérés – „már ittam kávét, legyen inkább egy narancslé” – és belevágunk.
– A hivatalos indoklás szerint a magyar zenei kultúra szerves részét képező klezmer stílus nemzetközi népszerűsítéséért kapta a díjat. A klezmer tényleg része a magyar kultúrának?
– Ha ezt a kérdést mondjuk 1990 előtt tette volna fel, valószínűleg azt mondtam volna, hogy a klezmer hangszeres zsidó népzene, ami csak úgy lóg valahol a két világ között. Ma már más a helyzet: szerintem igenis része a magyar zenei kultúrának. Ráadásul ezt nem én mondom, hanem a közönség Párizsban vagy New Yorkban. Számukra mi magyar klezmerzenészek vagyunk. Elmondok egy történetet: tavaly valamikor tavasszal csöng a telefonom. A párizsi magyar nagykövet hívott, mert az egyik párizsi kerület polgármestere új színháztermet avatott fel, és minket akart meghívni az ünnepségre.
– Fogadjunk, hogy magyar származású volt az illető.
– Persze. És minket akart. A koncert siker volt, a nagykövet pedig igen büszke. Szóval ma már nem kérdés, hogy a klezmer része a magyar kultúrának. A Budapest Klezmer Band egyszerre magyar, budapesti és zsidó.
– És ön? Magyar? Budapesti? Vagy elsősorban zsidó?
– Én olyan közegből jövök, ahol az identitás kérdése nem volt probléma. Legalábbis akkor, amikor Munkácson gyerekeskedtem, nem. A születési anyakönyvi kivonatomban benne volt: jevrej (zsidó). Az iskolai papírjaimban ott állt feketén-fehéren: jevrej. A személyimben is benne volt: jevrej. Ezek után számomra nem volt kérdés: én egy zsidó srác vagyok.
– Származott ebből bármiféle hátránya?
– Nem emlékszem ilyesmire. Mindenki tudta a másikról, hogy az cigány, az ukrán, az orosz, én meg zsidó vagyok. Egy voltam a számtalan nemzetiségi gyerek közül. Amikor felvételiztem az ungvári konziba, kicsit tartottunk attól, hogy kvótán felüli leszek. Tudniillik volt egy olyan szabály, hogy bizonyos százalékon felül nem lehet zsidókat felvenni.
– 1967-ben?
– Igen. Ne felejtse, ez a Szovjetunió, ahol mindent szabályozni akartak. De volt a Zeneakadémiának egy fantasztikus igazgatója, aki köpött a szabályokra, és azt mondta, csak a tehetség számít. A 18 növendékből abban az évben 12 volt zsidó.
– Akkoriban kezdett klezmerrel is foglalkozni.
– Gyerekkoromban ez még élő hagyomány volt a Kárpátalján: a klezmerek jártak esküvőkre, ünnepekre, és ott zenéltek. Engem teljesen elvarázsolt ez a zene. És nemcsak zsidó muzsikusok, hanem cigányok is játszottak velük. Én egy öreg cigány muzsikustól tanultam a klezmert. Valószínűleg ő volt az utolsó arrafelé, aki még átadhatta a tudást.
– Amikor áttelepültek Magyarországra, az Operettszínházban helyezkedett el. Hogy jött a klezmer az operetthez?
– A nyolcvanas évek legvégén ismerkedtem meg a zenekar tagjaival, akikkel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk meghonosítani idehaza ezt a műfajt. Mindannyiukat érdekelte, én meg otthonról hoztam az alapokat. Belevágtunk. Az egyik első fellépésünk az első Zsidó Filmfesztivál megnyitója volt. Nem volt veszélytelen akkoriban ilyesmit rendezni, a közhangulat enyhén szólva sem volt toleráns. Raj Tamás, a kitűnő rabbi hallott rólunk, felhívott, és kérdezte, volna-e kedvünk néhány számot eljátszani? Kérdeztem, kik lesznek a nézők? Hát – mondta – valószínűleg pesti zsidók.
– Kívánni sem lehetett volna jobb publikumot, vagy nem?
– Felmentem a színpadra, és elmondtam, hogy Munkácson születtem, zsidó vagyok, és most klezmert fogunk játszani. Elég langyos volt a fogadtatás. Ott ültek a pesti zsidók, és nem tudtak mit kezdeni velünk. Azt hiszem, nem értették, miért jó az, ha valaki zsidó, és ezt vállalja is. Azóta persze sokat változott a helyzet és a közönség is.
– A helyzet valóban változott, de nem feltétlenül az előnyére. Számos atrocitás éri a zsidó közösséget, ráadásul most még a kormány és a zsidó szervezetek között is tapasztalható feszültség a holokauszt emlékév, a Szabadság térre tervezett emlékmű és néhány rosszul megfogalmazott mondat kapcsán. Felmerült önben, hogy ebben a helyzetben nem kell elfogadni a kitüntetést ettől a kormánytól?
– Nem, ez fel sem merült bennem. Azt gondolom, hogy én a teljesítményemért kaptam ezt a díjat, azért a sokéves munkáért, amit a klezmerzenébe fektettem, fektettünk a barátaimmal. És nemcsak a zenekarom tagjaival, hanem olyan kitűnő muzsikusokkal, mint a Liszt Ferenc Kamarazenekar vagy Rost Andrea vagy a 100 tagú Cigányzenekar, akikkel közösen koncerteztünk. Azért a rengeteg emberért, akiknek a klezmerzene örömet szerez estéről estére. Ennek semmi köze az emlékműhöz, vagy ahhoz, hogy néhány ostoba ember mit mond. Én a zenémmel politizálok. És a díj ennek szól.
Névjegy: Jávori „Fegya” Ferenc
Zenész, zeneszerző, a Budapest Klezmer Band alapítója. 1946-ban született a soknemzetiségű Munkácson. Az ungvári Zeneművészeti Egyetem hegedű szakán tanult, később zenét tanított. Szülővárosának jelentős zsidó közössége volt a II. világháborút megelőzően, ahol a klezmer zene virágzott. A hetvenes évek elején, húga házassága miatt döntött úgy a család, hogy áttelepül Magyarországra. 1975-től több mint egy évtizedig az Operettszínházban volt zenekari hegedűs. 1990-ben alapította meg a Budapest Klezmer Bandet (BKB), amelyet azóta is vezet. Az elmúlt huszonnégy évben New York, Amszterdam, Párizs, Tel-Aviv és Munkács közönsége is tapsolhatott nekik. A BKB-val a Madách Színházban évekig játszottak a Hegedűs a háztetőn című musicalben. Több önálló színpadi mű fűződik Jávori Ferenc nevéhez: ő a Purim, avagy a sorsvetés című, a Győri Nemzeti Balettel közös produkció szerzője; zeneszerzője a Klezmer Szvitnek; a Budapesti Operettszínház számára. pedig megírta a Menyasszonytánc című klezmermusicalt.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
