Alapító tagja és menedzsere volt a nemzetközileg talán legmesszebbre eljutó két magyar rockzenekarnak, az Omegának, később pedig az LGT-nek, majd 15 éven át Los Angelesben élt, ahol számos, a világ élvonalába tartozó zenésszel dolgozott. A zenész, producer, világjárt üzletember Laux József visszatért gyökereihez, és ahogy gimnazista korában, újra jazzdobos Budapesten.
– Ön szerint mi volt a legfőbb ok, ami miatt az LGT nem tudott valóban befutni Nyugaton? Sokan azt tartják ugyanis, hogy a magyar zenekarok közül ők álltak a legközelebb a nemzetközi sikerhez, méghozzá akkor, amikor ön szervezte a fellépéseiket, pl. az 1974-es több hónapos amerikai turnét.
– Akkor még javában állt a vasfüggöny, és ez rengeteg akadályt gördített az érvényesülésünk elé. Túl korlátozott volt a mozgásterünk, nekünk legalább egy ideig szinte folyamatosan kint kellett volna lennünk ahhoz, hogy igazi áttörést érjünk el. De nem így történt, visszarendeltek bennünket.
– Ezért disszidált?
– Nagyjából igen. Nap mint nap én éreztem elsőként, milyen állapotok uralkodnak a hivatalos intézményrendszeren belül, én jártam meg a köröket a zenekar ügyeinek intézésében. Egyszerűen elegem lett az akkori országból.
– Nem próbálta meg meggyőzni a zenekar többi tagját, hogy ők is kövessék a példáját? Volt erről szó egyáltalán?
– Nem, ez nem merült fel. A kint maradás abszolút az én egyéni döntésem volt és egy magánutazás során zajlott, nem zenekari turnén belül.
– Miért települt mégis vissza Magyarországra?
– Szerelemből. És itt született egy fiam is.
– Bár jazzel kezdte, utána évtizedekig főként beat, rock és egyéb progresszív műfajokat képviselt, gondolok itt pl. a Frank Zappával történő együttműködésre is. Mi vezette vissza a jazzhez?
– Mára már az akusztikus zene áll közelebb hozzám hangzásban és stílusban egyaránt. Fogalmazhatunk úgy is, hogy jólesik visszatérni a gyökerekhez, de az is igaz, hogy az elektronikus zene manapság átláthatatlan: nem tudni, hogy a színpadi előadásból mi az, amit a gépek, szoftverek produkálnak, és mi az, amit az előadóművészek. Egy klasszikus, „organikus” jazzegyüttesnél viszont nem férhet kétség ahhoz, hogy minden valóban ott jön létre a színpadon.
– Kik szoktak a Laux Trio & Friends „barátai”, azaz vendégfellépői lenni?
– Énekesek, zenészek, akiket szeretünk, és akik ráérnek éppen. Legközelebb például Hajdu Nelly énekel, illetve BG („Bídzsí”, vagyis Bihari Gábor). Utóbbi egy újabb felfedezett, aki – érdekes egybeesésként – részben Los Angelesben nevelkedett, de alapvetően magyar származású, tehát mindkét világot magáénak érzi, az angolszászt ugyanúgy, mint az ittenit.
– Miből áll össze a formáció műsora?
– Vannak jazzörökzöldek, amelyeket mindenki szeret, mi is; ezek többnyire melodikus, szving alapú dalok. Aztán néhány improvizatív zeneszám teszi számunkra is izgalmassá a műsort, és nagy szeretettel játszunk azokból a dalokból is, amelyeket Joe Muranyival – Louis Armstrong magyar származású klarinétosával – vettünk fel, annál is inkább, hogy Joe az elmúlt évben hunyt el, tehát így az emlékét is ápoljuk. De persze nem hiányozhat némi beat/rock nosztalgia sem, ami feltétlenül mintázza az eddigi működésünket…
– Mint zenész és – többek közt – lemezkiadással is foglalkozó cégvezető, mi a véleménye a mára kialakult zeneipari állapotokkal, hogy a zenészek „termékei” tömegesen másolhatók, letölthetők, vagyis ellophatók? Van erre reális megoldás?
– Egyfelől szomorú, lehangoló a tudat, hogy milyen nehéz manapság megélni a zenélésből, mennyire kiszolgáltatott egy-egy zenész az alkotásait tekintve. Megoldás csakis abban lehet, hogy a különböző üzletágak – előadók, kiadók, elektronikai gyártók és szolgáltatók – összefogjanak, és a mai modern eszközökkel tegyék könnyebbé a felhasználók számára, hogy tisztességes úton jussanak hozzá a kívánt zenékhez, lehetővé téve egyben, hogy a zenészek megélhessenek abból, amibe olyan sok munkát, időt, energiát fektettek. Nagyon remélem, hogy idővel, korszerűen, de visszatér minden a régi mederbe.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!