Leginkább a tépelődő, filozofikus szerepekkel tud azonosulni. Fekete Ernő a válságokat kijátssza magából a színpadon.

 
FEKETE ERNŐ 41 éves. Eredetileg Fekete Tibornak hívják, édesapja után vette fel az Ernő nevet. Az 1988-as Ki mit tud?-on első helyezést ért el versmondó kategóriában. Második nekifutásra vették fel a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. 1995 óta a Katona József Színház társulatának a tagja. (Kállai Márton felvétele)

– Legutóbbi bemutatója, a Máté Gábor rendezte Vörös a történelmi kibeszéletlenségekről szól, az 1944-es délvidéki vérengzésekről. Hisz a színház terápiás, kioldó erejében?

– Leginkább Máté Gáborra jellemző ez a szándék. A Cigányok például abból az indulatból született, hogy a társadalom nem háborodott fel mélyen azon, hogy embereket megölnek ebben az országban csak azért, mert cigányok. Ebbe a vonulatba illik a Vörös is, ami egy mind a mai napig feldolgozatlan témával foglalkozik. Szájhagyomány útján terjedő történetek és túlélők hiteles elbeszélései kerültek feldolgozásra a Szabadkai Népszínház dramaturgja által. Nem hagyományos értelemben vett színdarabról van szó, hanem jelenetfüzérekről.

– Másfajta színészi megközelítést igényel, hogy több szerepet is megformál a náci tiszttől a parasztemberig?

– A Vörösben nem arra van szükség, hogy nagyszerű színészek fitogtassák a csodálatos mesterségbeli tudásukat. Az előadás egészét kell szolgálni a tehetségeddel. Az elhallgatás sehova nem vezet, ezt akarja kifejezni. Semmiképpen nem ítélkezik, nem kéri számon hamvadó poraikban a borzalmas tettek felelőseit. A jelennek azt üzeni, hogy ha beszélünk a hatvan évig kibeszéletlen eseményekről, akkor csökkentjük az esélyét annak, hogy ilyesmi újra megtörténjen. Hogy az emberek igenis tudnak együtt élni, akár szerbek, magyarok, románok vagy cigányok.

– Az Orlai Produkcióban készült Római vakációval kitekint az anyaszínházából. Komoly, önmarcangoló „hősök” megformálásához szokott színészként nehezebb volt elhitetni a könnyedséget?

– A prózai könnyedséget ugyanolyan nehéz elhitetni, mint a prózai komolyságot. A Római vakáció esetében annyival volt nehezebb, hogy táncolni és énekelni is kell, utána pedig könnyeden továbbmenni egy szituációban. Olyasfajta érzéseim vannak a táncjelenetek után, mint a Mizantróp negyedik felvonásában a dühödt párbeszédet követően Ónodi Eszterrel. Sokat dohányzom. Ugyanúgy kapkodom a levegőt, amikor Alceste-t játszom, mint amikor Joe Bradleyt. Mindkét szerep nagyon igénybe vesz, másfelől nagy boldogságot okoz.

– A nép ellensége igazsághőse, Dr. Stockmann éppúgy fizikai-lelki igénybevételt követel meg. Ibsen darabja szinte egy az egyben olyan, mint ha a mai közéletből, politikából lenne átemelve.

– Csak egy-két mondat lett átfogalmazva, de enélkül is azt érzed, mintha nem 1882-ben íródott volna, hanem 2013-ban. A nép ellensége speciális előadás, a tetszésnyilvánításon túl valami másfajta jelzés, azonosság kifejezés is érzékelhető a tapsban. A címszereplő Stockmann elmondja, hogy „a szellemünk, a gondolkodásunk van megmérgezve, az egész társadalmunk fertőződött el”. Ezt követően a mocsár elárasztja a színpadot, és lassan folyik a nézőtér felé. A vége taps közben bejönnek a színházi takarítók, és megpróbálják visszaterelni a trutymót. A nézőkön azt érzem, értik, hogy miről van szó: rendezni kellene közös dolgainkat, el kellene kezdeni takarítani. Ez teljesen másfajta sikerélmény, mint mondjuk a Római vakáció esetében. Valamiféle üzenet jön a nézőtérről, hogy köszönöm, én is így gondolom. Amúgy szkeptikus vagyok abban a tekintetben, hogy a színháznak bármiféle hatása lehet a valós társadalmi folyamatokra.

– Egy közeli barátja szerint a Protokoll Mátrai Ágostonja az a figura, amit akár önről is mintázhatott volna a szerző, Térey János. Igaznak érzi?

– A magánéletben közel áll hozzám ez a lírai, kicsit depressziós alkat. Mátrai Ágoston negyvenes, életközépúti válságba kerülő férfi. Amolyan ivanovi figura, csak ő éppen nem egy vidéki földbirtokos a huszadik század elejéről, hanem korunk embere. Egy nagyon jól menő, Boss öltönyös vezető beosztású külügyi szakember, akinek sejteni véljük a múltját rengeteg nővel, sikeres ügyletekkel, pénzzel, egzisztenciával.

– Az életközépúti válságban magára ismer?

– Több válsághelyzetben lévő, tépelődő típust játszottam. A saját életemben nem tudok ilyen grandiózus válságokról beszámolni. Az biztos, hogy a napi színházi munka sok mindenen átsegít, vagy talán el is kerülnek az ilyen helyzetek. Minden más problémát elnyom, hogy este héttől tízig jónak kell lenni a színpadon.

Címkék: Interjú, színész

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!