Jenei László: Miskolci anziksz

A piacon találkoztam vele. Majdnem elmentem mellette. Láttam, de csak az ismerősség érzése fordított utána. Ő viszont lassított, intett a kezével, mosolyogva megállt. Felismertem, régi, homályos remény töltött el, megpusziltuk egymást, bemutatott a mellette álló apjának. Különlegesnek éreztem, hogy ott állunk a köröző huzat áramában, és éppen mi nem vagyunk most sehol máshol. Jobbra mögöttünk a cukrász volt, ahol anyám a tortagyertyákat szokta venni. Balra a százforintos bolt. Kicsit hátrébb a hentes, ahol annyi ünnepségre vásároltunk már anyámmal.

Ő éppen nem volt ott, a négyzet alakú bevásárlótér túlsó során állt, s a hurkát csomagoltatta. Csak azért találkozhattam a lánnyal, mert túl sokat kellett vásárolni, s a már megtelt szatyrokkal fordultam egyet a kocsihoz. A lány szabadkozott, hogy nem tudott eljönni a könyvbemutatómra. Éreztem, hogy maradna még, de nincs túl sok dolog, amit mondhatna. Nem ismerjük egymást annyira, hogy témáink legyenek.

Én lehetnék téma, mint az ilyen ismeretségekben mindig, a férfi. A művész. Pedig nagyon szívesen megkérdeztem volna, hogy ébredt aznap reggel. Mit álmodott. Jó-e az élete. Ezt aztán, tekintettel az apjára, mégsem tehettem.

A hátralévő két órában elintéztünk anyámmal mindent, bank, posta, kisvillamosságiból a szigetelt t-elosztó, dohány, Lidl (itt egy tükröződő felületen megnéztem, milyennek láthatott a lány), a szigetnél a másik bolt. Folyékony szappant nem adnak Erzsébet-utalványra, nevetett jót az anyám. Felhajtottam a hegytetőre, behordtam a szatyrokat, két zsugor vizet, ideiglenesen kitámasztottam egy falazóblokkal a kisház ajtaját – a múltkor vált le a sarokvas, halogattam, legközelebb jövök, majd megcsinálom valahogy. Vezettem haza, harminc perc át a városon, csukott szemmel is menne, szokták mondani. És egyszer, talán a Zenepalota vonalában járhattam, elemelkedtem az aszfalttól. Olyan volt, mint az álomban, vagy a rutint legyűrő, hiánytalan boldogság idején.

Megformálódott bennem egy finom mozdulat. Felforgatóan árnyalt, lassított jelenet, hogy tudniillik az elköszönéskor, amikor már nem volt puszi, csak a lány apjával kezeltünk le, ösztönösen egymás felé nyúlik a kezünk, egy lány keze és az enyém, s bár nincs érintkezés, alig pár milliméter hiányzik. Vehette volna bárki a kézfogás suta kísérletének, csakhogy nekem a bal, a lánynak a jobb keze voltak a szereplők, mintha összekapaszkodni akarnánk. És rögtön utána az elfordulás, ki-ki a maga útjára tér. Eddig a jelenet. Mindez a hallatlan sóvárgás a volt Marx téri piacon, a körfolyosós vásárcsarnokban, a zsebesek, a flakonos borért sorban állók, a ki tudja, mire várakozó, szétszakadt arcú, koravén férfiak és asszonyok, az imbolygó járású, a hideg ellenére is hiányos öltözetű gyermekek díszletében képződhetett volna meg. Aztán persze visszatért mindenki: a Zenepalota mögötti útra, a kapcsolatába, a józan eszéhez, hátrahagyva a szerelem és egy másik élet reményét, de a diósgyőri stadionépítés miatt ledózerolt szegénynegyed árváit, a hiányos öltözetű városrészt is, melyet már talán tényleg csak az ilyen elképzelt, illedelmesen koreografált mozdulatok tartanak egyben.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!