Kick-boxol, jógázik, imád főzni és fotózni, és szívesen jár karaokebárokba. A kritikusok szerint a legnagyobb gond vele, hogy nincs értelmes indok arra, miért ne imádjuk. Joyce DiDonatóval, a modern operadívával Művészetek Palotája-beli koncertje előtt beszélgettünk.

 
JOYCE DIDONATO a Kansas Állambeli Prairie Village-ben született. 2002-ben szerződtette a Párizsi Opera, azóta pedig a világ valamennyi jelentős operaházában sztárként ünneplik. 2010-ben a rangos Gramophone zenei magazin az év művészének választotta, Colbran, The Muse című műsora pedig az év produkciója lett. 2012-ben Grammy-díjat nyert Diva Divo című lemezével. Előszeretettel kutat ismeretlen vagy elfeledett operák után, amelyek áriáit aztán lemezre is veszi.

– Adja magát a párhuzam ön és L. Frank Baum regényhőse, Dorothy között. Mindketten egy aprócska kansasi településről indultak, és elég messzire jutottak…

– Igen. Bár az is igaz, hogy minél többet utaztam és láttam a világból, annál kisebbnek találtam. Amíg ki nem tettem a lábam az államból, óriásinak tűnt, szinte már ijesztően másmilyennek, mint amilyen valójában. Aztán azt láttam, hogy mi, emberek sokkal több dologban hasonlítunk vagy tudunk közösséget vállalni, mint amennyiben különbözünk.

– Igaz, egészen picikét, de végül is találtam magyar vonatkozást önnel kapcsolatban: a kilencvenes években énekelt a Marica grófnőben. Emlékszik rá?

– Ó, hogyne! Bár csak kórista voltam, csodálatos volt énekelni, felemelő, feledhetetlen dallamok!

– A BBC Proms záró koncertjén őrjöngő sikert aratott Judy Garland emblematikus dalával, az Over The Rainbow-val – tessék, újabb Dorothy-párhuzam. A produkciót az orosz LMBTQ közösségének ajánlotta.

– Azokért énekeltem, akiket némaságra ítéltek. Szeretném, ha a rajongóim tudnák, hogy nincsenek egyedül. Az ő méltóságukért emeltem fel a hangom.

– Nem ez az első alkalom, hogy sommás véleményt fogalmaz meg közéleti kérdésekben. A Grammy-díj átvételekor azt mondta: „országunkban egyfajta harc folyik a művészetek ellen”. Ezzel Sam Browback kansasi szenátor ténykedésére utalt, aki lefaragta a művészet támogatására jutó kereteket.

– A kormányok úgy tekintenek a művészetekre, mint feláldozható tételekre. Pedig nélkülük, ahogy Sir Winston Churchill mondta egyszer, „vajon mi a jó égért harcolunk”?

– Nemrég egykori iskoláiba látogatott el, ahol természetesen imádták a gyerekek. Érzi annak a felelősségét, hogy példaképként tekintenek önre?

– Nagyon szeretem eléjük tárni a történetemet, és megmutatni nekik, hogy az életben bármi lehetséges. Nem felelősségként tekintek erre – ez az egyik szenvedélyem!

– Rajongóival is roppant közvetlen. Facebookon kommunikál velük, saját készítésű fotóival dokumentálja mindennapjait. Ilyen egy díva a 21. században?

– Ez alkati kérdés, vélhetően nem való minden operaénekesnek, de én roppantul élvezem. Minden művész döntse el maga, mennyire szeretne belebonyolódni a közösségi média világába.

– A kezdetekkor musicalekben is játszott – van kedvence?

– A West Side Story és az Ének az esőben. A Hollywood aranykorának musicaljeit, filmzenéit játszó John Wilson Orchestra legújabb lemezén hallható a You’ll Never Walk Alone is, a Carousel című musicalből.

– Ennek külön örülök, ugyanis a musical eredetije egy magyar színdarab, Molnár Ferenc Liliomja.

– Ezt nem tudtam. A dal ötletét egyébként John vetette fel, és odáig voltam, hogy felénekelhettem! Egyébként, mielőtt Budapestre érkeztem, előkerestem az Audrey Hepburn-féle My Fair Lady Kárpáthy Zoltánról szóló dalát, ráhangolódásképp!

– A Müpában barokkot énekel, emblematikus szerepe egy Rossini-opera, A tó asszonyának Elenája, most meg musicalekről csevegünk. Csak úgy fickándozik a korok és stílusok között! Ha felajánlanám önnek egy útra az időgépemet, hová utazna vele?

– Hú, ez jó kérdés. Azt hiszem, megnéznék egy Shakespeare- korabeli előadást a Globe Színházban. Vagy elmennék a Figaro házassága premierjére!

– Koncertműsora csupa nagyszabású, szenvedélyes drámakirálynőt sorakoztat fel. Ön szinte percenként válik a színpadon szerelmes hölgyből tomboló fúriává. Magánemberként is képes ilyen szélsőségekre?

– Igazság szerint alaposan kihasználom, hogy a színpadon kiélhetem az effajta hajlamaimat – bele is adok mindent. Ám ami a mindennapokat illeti: nem, nem vagyok drámakirálynő.

– Mi volt a legszebb dicséret, amit életében kapott?

– Valaki egyszer azt mondta, az énekemmel megmentettem az életét. Ennél nem tudnék nagyszerűbb dolgot elképzelni. Volt még egy kedves történet, a Grammy-gálán. Miután elénekeltem az áriámat, a színfalak mögött lélekszakadva jött oda hozzám egy tizenöt év körüli kislány. Azt mondta, neki fogalma sincs arról, ez miféle éneklés volt, de ő ilyen gyönyörűt még soha életében nem hallott!

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!