Noha némiképp sárgulhatnak, porosodhatnak is a közhivatalokban immár tavaly nyár óta látható (parancsra kifüggesztett) „Nemzeti Együttműködés Nyilatkozatá”-nak (NENYI) másolatai, nem szeretném, ha bárki is elfeledkezne ennek a parlamenti határozatnak a hívó szavairól. Tehát: „Legyen béke, szabadság és egyetértés!”
Mint tudjuk, kis hazánk azóta is a kétharmad belső békéjének, korlátlan szabadságának és önmagára vonatkoztatott, jövedelmező egyetértésének hona, bár hogy e szavak fakulnak, arról éppen megállás nélkül bakizó köztársasági elnökünk tett tanúságot, amikor a Művészetek Palotájában tartott alkotmány-önünneplésen képtelen volt a NENYI-t pontosan idézni: „legyen szabadság”, kezdte fejből, majd lepillantott a papírjára és onnan folytatta: „béke és egyetértés”. A szavak stimmeltek, a sorrend nem, sebaj. A lényeg az, hogy a testnevelés-tudomány nyelvművelő doktora majd egy év múltán is fölidézendőnek vélte a Fidesz saját, külön bejáratú parlamentje által megfogalmazottakat – noha a határozathoz neki köze nincs, nem is volt, nem is lehetett, neki elvileg saját véleménye kellene, hogy legyen – de hát a papagájszerepből nem képes kiöltözni. Erre is azt mondhatom csak: sebaj.
Ez a performansz annál is gyászosabbra sikeredett, mivel maga az eredeti Alkotó, azaz Orbán miniszterelnök már régen túllépett a NENYI-n. Régen? Igen, nagyon-nagyon régen. Még tavaly szeptemberben, az Országos Érdekegyeztető Tanács ülésén, amikor a jelen levő szakszervezeti emberek orra alá dörgölte: a politika „irányairól” (lásd még: egyetértés) nem hajlandó tárgyalni velük, mert a szakszervezetek nem írhatják felül a választói akaratot. Mely, mint hozzáfűzte, az 1 millió új munkahely és az adómérséklés helyeslésében öltött testet az áprilisi választásokon.
Ennél is érdekesebb volt, hogy Orbán – mint Gaskótól tudjuk – voltaképp elvitatta a szakszervezeti emberektől az érdekképviseletet, magát is, mondván, a „fülkeforradalom” őt mind a munkáltatók, mind a munkavállalók érdekeinek képviseletére felhatalmazta, ilyenformán (de ezt nem mondta ki) valójában se az előbbiek, se az utóbbiak szervezeteire nincs szükség, az OÉT-re pedig ebből adódóan végképp nem. Ő majd kiporciózza, melyik érdek érvényesüljön vagy sérüljön; mandátuma van rá. Körülbelül ennyi az, amennyi a (társadalmi) békéből és egyetértésből – a miniszterelnök jelszavaiból – a politika gyakorlatába leszivárogni tudott.
És akkor hadd idézzem a nagy elődöt. 1979-ben, Nagy-Britanniában Margaret Thatcher konzervatív pártja nyerte a választásokat. Mihelyt megbízást kapott a királynőtől a kormányalakításra, az ország legelső miniszterelnöknője még a NENYI hívó szavainál is szebb szavakat talált a nyilvánosság számára. Ő, a protestáns, Assisi Szent Ferenc nevezetes imájából idézett, kicsi parafrázissal: „ahol (eddig) széthúzás volt, legyen egyetértés, ahol tévedés, ott igazság, ahol kétség, ott hit, ahol kétségbeesés, ott remény”, mondta.
Szent Ferenc – lévén hatalom nélküli ember – komolyan gondolta, amit mondott, de Mrs. Thatcher épp úgy nem, mint bő harminc évvel később Orbán Viktor. A legkevésbé sem. Tőle sem lehetett többé hallani, hogy „legyen egyetértés!”, mivelhogy természetéből adódóan leginkább önmagával szeretett egyetérteni s legföljebb azokkal, akik az ő nézeteit visszhangozták.
Nem akarnék a vátesz szerepében tetszelegni, de egy másik lapban már tavaly júliusban megírtam, hogy amiképp Mrs. Thatcher, Orbán se gondolta egy pillanatig se komolyan, amit megválasztása után mondott, s amiképp a nagy előd, ő is „kímélet nélkül” hozzálát annak a végrehajtásához, amit eltervezett.
2010 szeptemberében a magyar szakszervezetek arra panaszkodtak, hogy a kormány nem tárgyal velük, holott jó három hónapja várnak rá. Ezt a „lemezt” annyiszor feltették azóta, hogy immár serceg. 2011 áprilisában, közel egy év múltán még mindig vártak és vártak. Ekkorra már kirajzolódott, hogy az Orbán-kormány adóügyi, szociális és munkajogi intézkedéseinek az átlag magyar munkavállaló lesz a kárvallottja, kivált a közszférában. Pontosan úgy, mint hajdanán Nagy-Britanniában.
Csakhogy Margaret Thatcher nyíltabb és becsületesebb volt (bár ez nem a legjobb szó, elismerem), mint Orbán. Szinte azonnal nekiugrott a szakszervezeteknek. Kerülendő a „fölösleges vitákat”, a maga részéről felmondta a munkáltatók–munkavállalók–kormány háromoldalú, jól bejáratott egyeztetési mechanizmusát. Az ottani OÉT-et. A zsebében pedig ott voltak azok a törvények, amelyekkel előbb megkurtította, aztán gyakorlatilag likvidálta a szakszervezetek előjogait. Soha, egyikükkel se állt szóba személyesen. Nem hivatkozott időhiányra, mint Orbán 2010 szeptemberében, csak fölszegte az állát, és azt mondta: nem! Ő a munkavállalók kollektív jogai helyett ugyanezeknek az embereknek az egyéni jogait vette védelmébe – persze nem a kormánnyal, hanem önnön szakszervezeteikkel, azok vezetőivel szemben.
E szép május elsejei történelemidézésnek ugyebár azzal kell zárulnia, hogy a szakszervezetekkel szembeni „neoliberális” indíttatású utálatában Mrs. Thatcher soha nem keresett magának szövetségest munkavállalói oldalon. A trükkös Orbán az ellenpélda. Ugyanazt csinálja, mint a magyar társadalom, közélet, tudományos és művészeti, továbbá sportélet minden szegmensében: leválaszt, megoszt, szolgákat keres és talál. Húsvét előtt ő, aki legföljebb a köztársasági elnökhöz „fárad fel”, hajlandó volt a neki korábban komoly politikai szolgálatot tevő Gaskó Istvánhoz, a Liga szakszervezetek jól megváratott elnökéhez – főúri kegy gyanánt – elzarándokolni, amiképp nem feledkezett meg a mindig nyakasul, következetesen szocialistaellenes Munkástanácsokról (Palkovicsékról) se. Gyanítom, úgy kalkulált, hogy mindig akad valaki, akinek a torkán zokszó nélkül le lehet nyomni akár az érdekébe ütköző dolgokat is. Ellenszolgáltatás gyanánt tud egyénileg jutalmazni, ha kell, és ezúttal is fog, meglátják.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
