Jobbtól, baltól függetlenül

„Ha a rendező kicsit is jól él a hatáselemekkel meg a nyilvánvaló bal- és jobboldali kódokkal, már az mennybemenetel” – mondja a főszereplő, egyben egyes szám első személyű elbeszélő, bizonyos Csáky Alex, főállású színész, sikeres Hamlet, bukott zombisorozat celebje, civilben Y generációs teoretikus. Nos, valahogy így vagyunk magával Térey János első nem verses regényével is. Ha az író kicsit is jól él a fikciós valóság gerjesztette hatáselemekkel és a jelen inkább művészeti mint politikai realitása, no meg a gagyi, a popkultúra és a magas irodalom közötti mátrixmezőn gombaként szaporodó kódokkal és utalásokkal, az már minimum fél orgazmus. Csak hát olvasó legyen a talpán, aki fennakad azon a szövevényes és gyakran a legártatlanabb mondatok mögött meghúzódó reflexióhálón, mellyel, ha nem is szándékosan, de mégis hozzáértő olvasót „halászik” a szerző. Ott van mindjárt egy korábbi Térey-mű, A Legkisebb Jégkorszak áthallása: a Káli holtak amolyan előzményregény-féle.

Egy irodalom- és művészettörténeti, kissé bennfentes szakmai beszélgetésen azt mondta a regényről valaki, hogy olyan, mintha egy biciklis körversenyt néznénk: azért olvasunk, mert talán lesz majd valamilyen akció, talán történik valami egy-egy fejezetben. Beelőz egy „aha”-élmény, bukik a szándékolt dagályosság vagy célba ér egy-egy szatirikus gyöngyszemmondat, amiért érdemes végigrágni a nehezebben gördülő, olykor irreálisnak tűnő párbeszédeket és a sok-sok kikacsintást. Az eleje, az első 100 oldal nehezebb – Alex zombifilmet forgat a Káli-medencében, és hát a forgatás, vagyis annak a narratívába és dialógusokba oltott leírása egy cseppet elhúzódik. Elsőre még úgy, ahogy vicces, ahogy meséli, hogy „a zombik kibeleznek egy food truck-lakókocsit, úgy látszik, vonzódnak a guruló gasztronómiához”, de aztán már inkább fárasztanak a zombikat fegyverként használó bűnbanda tagjai, vagyis a Vadmalacok, akik odakint ólálkodnak a levendulamezőkön. Ahogy a gagyi sorozatokat pusztán a pénzért elvállaló színész szomjazza az értelmes sikert, úgy vágyik az olvasó is valami kis csócsálni való intellektuális ínyencségre, melyet Térey, hol egy-egy odavetett ironikus mondatban – „Hát mégis megvolt az augusztusi hullócsillagtúra a Csobáncon?” –, hol az utalásaiban lényegében tálcán kínál.

Alex szájába adva minden és mindenki megkapja a magáét. A színésznek sikert hozó Hamlet-adaptáció egyfajta Trianon-átirat; a színházakban pedig „látványpékség van, body art és sounddesign, aranykoszorús oklevél a fénytervezőnek, csak épp darab, az nincs…”. A Saul fia (a regény szerint Alex is játszott benne!) nem film, merthogy „számomra a holokauszt nem film, ledobja a hátáról a kitalált történeteket” – mondja, de még érdekesebb, ahogy ennek mentén Trianont is művészetelméleti kérdéssé teszi: „Trianonnak nincsen tűzköre, mint Auschwitznak? De hát én Trianont is egyedül csak Hamlettel tudom eljátszani!” Szerepben. Valahogy így lehet mindent elviselni. Az oldalaktól és pártpreferenciáktól függetlenül létező giccsáradatot, a művit, az értéktelent. Szerepben. (Jelenkor, 2018. 538 o.)

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!