Julie Delpy, a keszekusza komika, az idegesítő kékharisnya és a szerethető vadmacska sajátos francia–amerikai keveréke. A filmvásznon és az életben egyaránt. Az idei Berlinálén beszélgettünk vele a Mielőtt-filmek harmadik tagja, a nálunk most bemutatott Mielőtt éjfélt üt az óra szereplése kapcsán.
– Nagy hollywoodi karriert jósoltak önnek, amikor a második Mielőtt-film, a Mielőtt lemegy a Nap forgatókönyvéért Oscar-díjra jelölték. Sajnálja, hogy nem kapta meg?
– Egyetlen hollywoodi filmet csináltam, az Egy amerikai farkas Párizsban-t, de az is megbukott. A forgatás maga volt a rémálom. Utána azt mondtam magamnak, nem éri meg amerikai baromságokban részt venni. Eltökéltem: független leszek, írok, rendezek, játszom, ha másnak nem, hát magamnak. Mert ha az ember elfoglalt, jóllakott, tele van a zsebe, nincs miért harcolnia. A nehéz pillanatok megtanítottak arra, hogy valami mást, eredetit, igazán kreatívat hozzak ki magamból.
– Az első Mielőtt-film egy francia lány és egy amerikai srác románcát meséli el a Budapestről Párizsba tartó vonaton, illetve Bécsben. Hogyan emlékszik vissza a Mielőtt felkel a Nap forgatására, amikor Richard Linklater rendezővel és Ethan Hawke-kal, filmbeli partnerével összeállt a legendás hármas fogat?
– Ethan meg én úgy néztünk ki még akkor, a kilencvenes évek elején, mint a zsenge bébik. Éretlenek voltunk, és szétröhögtük a jeleneteket. Rick (a rendező - a szerk.) alig tudott fegyelmezni minket. Gondoltuk, csinálunk egy kis házimozit, amire jó, ha a barátok kíváncsiak lesznek. Aztán mégsem így lett. Meghívták a filmet Berlinbe, mi meg csak viccből elsütöttük, hogy majd folytatjuk a sztorit tíz év múlva. Aztán úgy hozta az élet, hogy kilenc év lett belőle. Közben rengeteg dolog történt velünk, mire a Mielőtt lemegy a Napnál Párizsban kötöttünk ki. Az a film jobb is lett. Céline és Jesse figurája az évek során hozzánk nőtt. Lényegében ez a hiány, a kíváncsiság, a viszontlátás öröme az, ami arra indított minket, hogy folytassuk. Az is vicces számomra, ahogy fizikailag megváltoztunk.
– A találkozások és elválások „romantikáját” a harmadik filmnél kevésbé romantikus témára cserélték: ketten egy párt alkotnak, kilenc éve együtt vannak, gyerekeik születtek és egymás idegeire mennek.
– A való életben is így van, nem? Egyszer véget érnek a flörtölések, és beköszöntenek a hétköznapok. Aztán a válság sem kizárt, sőt. Sok párkapcsolati válságról szóló filmet is néztünk közben, mint a Jelenetek egy házasságból Bergmantól vagy az Utazás Itáliában Rossellinitől.
– Mennyiben nevezhető önéletrajzinak a Mielőtt éjfélt üt az óra?
– Természetesen beleadtunk személyes dolgokat, elvégre hús-vér emberek vagyunk, akik folyamatos változásokon, problémákon, örömökön mentek át maguk is. Mégsem nevezném önéletrajzinak. Ha már azonosulnom kell, akkor inkább Jesse-szel, mint Céline-nel. Eleve problémás csaj vagyok azáltal, hogy művészi területen dolgozom.
– A hivatásának egyre inkább a filmrendezést tekinti. Van különbség abban, ahogy Franciaországban és Amerikában viszonyulnak a női rendezőkhöz?
– Hogyne. Amióta az újhullám és Agnés Varda kitaposta a női rendezőknek az utat, teljesen elfogadott dolog Franciaországban. Senki nem kételkedik abban, hogy egy magamfajta szőke, vörös szájú nő képes összefogni a stábot és embereket irányítani. Ezzel szemben Amerikában az az előítélet él a nőkről, hogy képtelenek ilyesmire, a technikai dolgok elsajátításáról nem is beszélve. De még ennél is nagyobb „bűn” a stúdiófőnökök szemében, ha valaki túl emocionális, érzelmi alapú.
– Elég lesújtó képet szokott festeni a rendezéseiben a franciákról: csigazabálók, hangosak, rasszisták, nem beszélnek angolul, de nem is nagyon akarnak, ebből aztán megannyi családi bonyodalom kerekedik, legutóbb a Két nap New Yorkban című filmjében. Szeret sokkoló túlzásokat alkalmazni?
– A franciák a saját közegükben csak-csak elvannak. De ha külföldre mennek, előjön belőlük a gall büszkeség, nagyképűség. Egy franciától senki ne várja, hogy alkalmazkodik vagy fejet hajt más országok törvényei előtt. Nos, ennek a karikatúra-jellegét akartam szándékosan felnagyítani filmjeimben a komédia műfajának a köntösében.
– Gyakran elmondja magáról, hogy amerikai érzelmű francia. Ezért is hagyta el a hazáját és költözött Amerikába?
– Az első filmes keresetemből, még tizenhat évesen, felkerekedtem és New Yorkba mentem. Szerelem volt első látásra. Szeretem Amerikát, kiváltképpen New Yorkot, az amerikai komédia műfaját, a jazzt, Woody Allent. Amióta eljöttem az arrogáns taxisok városából, Párizsból, eltávolodtam a franciáktól, persze részben magamtól is. Nehéz ezt elmagyarázni. Az évek során kialakult bennem az, hogy a megfigyelő, a külföldi szemszögéből tekintek a franciákra. És gyakran bizony nem értem őket, mint ahogy magamat sem.
NÉVJEGY:
JULIE DELPY színész, forgatókönyvíró, rendező, énekes, 1969 decemberében született Párizsban
– Tizenöt évesen fedezte fel Godard a Detektív című filmjében
– Francia–amerikai kettős állampolgárságú
– Szólólemeze 2003-ban jelent meg
– Fontosabb filmjei: Rossz vér; Béatrice passiója; Három szín: fehér; Mielőtt-filmek; Szexuális mélyfúrások; Hervadó virágok; Két nap Párizsban; Két nap New Yorkban; A grófnő
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!