Hubay Jenő és Kodály Zoltán kapcsolata akkor romlott meg, amikor utóbbi 1920-ban Dohnányit támogatta Hubayval szemben a Zeneakadémia igazgatói székének elérésében. A két nagy művész onnantól kezdve kerülte egymást, lehetetlen volt egyik jelenlétében a másikról akár beszélni, ne adj’ isten dicsérni vagy elismerően szólni. Ennek ellenére mindketten ugyanolyan szakállat viseltek.
Ezekben az időkben történt az eset, amikor Kodály a Lukácsban viseletes klott gatyában végezte szokásos testmozgását. Úszás után, mint rendesen, indult a gőzbe, ahol az egyik fürdővendég akképpen ripakodott rá minden idők legnagyobb magyar népzenekutatójára: „Hubaykám, jöjjön már be, ne szellőztessen, különben is kilóg a töke!”
A Szent Lukács Gyógyfürdőben járunk, Szekeres István, kabinossal beszélgetünk a legendás lukácsos törzsvendégekről, a közösségről és a híres zuhanyhíradóról. A Kodályról szóló anekdotát is ő meséli. Nem véletlenül, polgári foglalkozását tekintve Szekeres is zenész, harmonikás, sramliból diplomázott. S azóta hárfázni is megtanult. A YouTube-on is elérhetőek a felvételei. Mikor 13 éve kiderült, hogy a keze már nem bírja az egész napos zenélést, a Budapest Gyógyfürdőkhöz keveredett, ahol azóta kabinos. Igaz, ma már csak tiszteletbeli, mert az elektronikus szekrény-kiosztórendszer megszüntette a kabinos állást, Szekeres úr azóta a gépészeten folytatja.
A régi vendégek mind ismerik, megállnak vele pár percre beszélgetni. A téma minden esetben ugyanaz: a Lukács már nem a régi, elveszti a hangulatát, és kabinos nélkül – ne szépítsük – a lelkét is lassan. A beszélgetésekből kiviláglik, mennyire sajnálják ezek a tisztes urak, hogy ma már nincs kihez szólni, mikor megérkeznek. Nincs, aki szavak nélkül is tudja mindenki heppjét, baját, napirendjét. Szekeres persze ma is próbál mindenben a vendégek szolgálatára lenni. Krenner István, a Vasárnapi Hírek állandó karikaturistája például különbejáratú zuhanyrózsát kap, amit rácsavarhat a manapság rózsa nélkül használatos tusra.
Ma már azonban, ha Szekeres nincs szolgálatban, senkit nem érdekel, mit szeretnek az „igaziak”, akik egy régi törzsvendég, Konrád György szavaival élve „mindig ugyanabban a sávban úsznak, ugyanazt a kabint kérik, és a hátukat a kabinos törli meg frottírtörülközővel jó hevesen, kis dögönyözéssel egybekötve, hogy pezsdüljön a vér”.
Nos, ennek vége. Vámosi András hangmérnökbe a szauna előtt botlunk bele, szerinte már nem járnak annyian, nincs meg a közösségi élet, ami korábban megvolt. Hiányzik az a kiváló és művelt személyzet, amelynek Szekeres az egyik képviselője. „Nincs olyan könyv- vagy hanglemezújdonság, amivel Szekeres urat meg tudnám előzni” – mondja.
Fent a tetőn, a napozón Dr. Kassai Tibornak, a nyugdíjas egyetemi tanárnak és parazitológusnak mutat be Szekeres. Ő szerinte az a baj, hogy a vezetés nem érzi az ujjai végében a Lukács lényegét, aminek ékes bizonyítéka a frissen leleplezett márványtábla a régi nagy lukácsos vendégekről. Szinte mindenki, akivel beszéltünk egyetértett abban, hogy sokkal több névnek kellett volna felkerülnie, nem csak a sportolókénak és színészekének. Az meg egyenesen felháborító, hogy a halottakról megemlékező táblára felkerült egy élő is, Székely Éva olimpiai bajnokunk személyében.
A Lukács már nem a régi, megszűnt a kabinoknál az állandó szellemeskedés, a legújabb sikamlós viccek már nem itt cserélnek gazdát. A zuhanyhíradóban már nincsenek heves politikai viták. Szekeres úr az utolsó, aki még valamit őriz a legendás Kovács úr-féle kabinos iskolából, ahol az olvasottság, műveltség és a karizma volt a szakmai alapvetés. Persze egy dolog sohasem változik meg a Lukácsban, és itt idézzük újra Konrádot: „Senki sem kísérletezik pillangózással, ha valaki ilyet tenne, ez megdöbbentő volna.”
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!