Július 31-e és augusztus 4-e között zajlott a 11. Ördögkatlan Fesztivál, hatalmas tömeg hömpölygött Nagyharsány, Kisharsány, Beremend és Villánykövesd utcáin, de a Vylyan és a Mokos Pincészetben, sőt a Szársomlyói Szoborparkban is zajlott az összművészeti fesztivál – egyszerre volt jelen a marginális, kísérletező és a mainstream művészet.
2008 óta évente megrendezik az Ördögkatlan Összművészeti Fesztivált Baranya déli részén, a Szársomlyó körül, mely a helyi mondákban maga az „ördögszántotta” hegy. Az Ördögkatlan a Művészetek Völgye 2008-as ellehetetlenülésének köszönhető, mára egy sajátos, helyi hangulatokat magába olvasztó fesztivál formálódott ki belőle – Bérczes László, az egykori Bárka Színház rendezője és Kiss Mónika dramaturg a fesztivál főszervezői. A 11. Ördögkatlan meghökkentett a profizmusával, de az árképzésével is, díszleteiben továbbra is a megszokott mezítlábas fesztivál, de az étkezdékben fővárosi árakon keltek el a lepények. Ezzel együtt az Ördögkatlan megőrizte az alapértékeit, minőségi kultúrát hozott el a különleges szépségű természeti környezetbe.
A Bohemian Betyars Parno Graszttal közös koncertje többet tett a rasszizmus ellen, mint bármilyen kampány: megmutatták, hogy a cigány, a magyar és a balkáni dallamok (meg a speed folk) hiába keverednek ska-val, punkkal és pszichedelikus elemekkel, akkor is működnek. Akkorát zenélt együtt a két csapat, hogy ha semmi más nem történik az Ördögkatlanon, már megérte megrendezni.
A Kistehén zenekart Nagyharsány Narancsligetében láttam, fél perc után megindult a tánc Kollár-Kemencz László együttese sokrétű, férfias bulizenéjére. Összevegyült itt minden, a punk a melankolikus alter-lakodalmassal, a rock and roll a gypsy jazzel, igazi koncertzenekarként szinte végighajtották az egész estét.
Az Ördögkatlan egyik legfurcsább koncerthelyszínénél, a nagyharsányi Árokpartnál az Ördögkatlan egyik legjobb koncertjét, Takács Eszter egyszemélyes fellépését láttam. Esett az eső, s a fűben táncoló félig ittas, félig meztelen férfi éppúgy jól érezte magát, mint a sátrak alá behúzódó óvatosabb katlanozók. Takács Eszter egyszerre volt erős díva és kacér, de csacska nő, kicsit utcai, kicsit Edith Piaf-i sanzonénekes. Néha el sem hitte az ember, mit ki nem tud énekelni magából: intimitást, vagányságot. Magát kísérte, egy szál gitáron, nem hiányzott mögüle sem a dob, sem a basszus.
A Vylian teraszon egy padon elheverve hallgattam a Slam poetry bemutatót. Kimagaslott Mészáros Péter „Mészi”, aki jelenségértékű művész, könnyedén vonta be a közönséget a bipoláris zavar működésébe, igazi pszichológusként oldotta is a feszültséget. Ahogy még az élmény hatása alatt lesétáltam a pár percre lévő kocsiig – Lajkó Félix- és Alexander Balanescu-koncertre tartottam – zúgtak a kabócák, pirregett egy láthatatlan madár a fűben, remegett a levegő. Édes levegő, a rét illata… Mennyire hiányzik ez a mindennapokból! Ja, és láttam egy végtelenül kiforrott 30Y-bulit is az éjszakában. Beck Zoliék koncertjén felidéződött egy kilenc évvel ezelőtti esemény. Amikor bejelentették Cseh Tamás halálát. Elénekelte a Csönded vagyokot. Katartikus volt újra hallani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
