Teltek a percek, minden pillanatban arra számítottam, hogy valakinél elfogy a türelem, az emberek elkezdenek lökdösődni, veszekedni, kiabálni. Ennek azonban még öt perc ácsorgás után se lehetett nyomát látni. Sőt az összepréselt tömeg tréfálkozással igyekezett elütni az időt. Leginkább azt tartották komikusnak, hogy a piacfelügyelő targoncája is ott ragadt a tumultus kellős közepén. Neki kellene ilyenkor rendet csinálnia, de ő se tudott moccanni.

Somorjai Tibor, a Budapesti Nagy­bani Piac ügyeletes felügyelője lazán vette az ugratásokat és azt súgta nekem: figyeljem meg, mindjárt kiderül, hogy a piacnak van egy önszabályozó mechanizmusa: az egymással ellenérdekű felek képesek összefogni azért, hogy közösen megoldjanak egy problémát. És tényleg. Valahol elöl moccant valaki, aztán még valaki, és egy centit előre lehetett araszolni a sötétben. Aztán, ahogy teltek a percek, a centik méterekké nőttek, az emberek teret adtak egymásnak, hogy ezáltal teret nyerjenek. És a forgalmi dugónak nyoma sem maradt.

„Bár minden gondunk ilyen könnyen megoldódna!” – sóhajtott a piacfelügyelő. Elmondta: a látszat ellenére egyáltalán nem könnyű rendet tartani a nagybanin. Éjszakánként több ezer ember megfordul itt. Nem a törzsközönséggel, azzal a mintegy 900 őstermelővel van gond, akik helyet bérelnek és hetente kétszer-háromszor-négyszer is eljönnek a terményeikkel; és nem is azokkal a kis- és nagykereskedőkkel, akik rendszeresen itt szerzik be a portékájukat. Az alkalmi árusok és vevők azok, akik mindig igyekeznek tágítani a szigorú szabályokon.

„Gondolja el – magyarázta a piacfelügyelő –, hogy egyetlen éjszaka alatt több tízmillió forintnyi készpénz cserél itt gazdát.

Akad időnként egy-egy naiv zöldséges, aki a teherautója első ülésén felejti a pénztárcáját, aminek lába kél, amíg ő hátul pakol. Merthogy a sok pénz vonzza a tolvajokat.” Meg az illegális árusokat. Akad, aki a testét árulja a sötétben, mások viszont zseblámpával, luftballonnal, kesztyűvel, melltartóval, zoknival és még ezerféle cuccal próbálnak üzletelni, amíg a felügyelők ki nem tessékelik őket. De olyanok is akadnak, akik nem vásárolni jönnek a teherautójukkal, hanem azért, hogy lerakják és otthagyják a szemetüket a piac valamelyik sötét zugában. Itt ugyanis piac után minden reggel tisztára takarítják a placcot.

Két óra után lelassul egy kicsit az élet a nagybanin. A piacnak sajátos ritmusa van. Először éjjel egy óra körül pörög fel.

Ilyenkor a messziről, vidékről jött kereskedők vásárolnak elsősorban. Ők már késő délután sorban állnak teherautóikkal a Nagykőrösi úton, de csak éjfél körül kezdik őket ötösével beengedni a vevőparkolóba. Egy-két óra alatt bevásárolnak és felpakolnak. Hamar indulniuk kell, hogy a reggeli boltnyitásra hazaérjenek.

A budapesti zöldségesek ennél sokkal kényelmesebbek: négy óra körül kezdenek szállingózni, hogy a reggeli záróráig be tudjanak vásárolni.

A termelő a kettő és négy óra közötti holtidőben három dolgot tehet: ledől a platón szunyókálni egy kicsit, gubbaszt az áruja mellett reménykedve, hátha arra téved egy vevő az éjszakában, vagy társadalmi életet él és sorstársaival trécsel a következő üzletkötésig.

A nagybani a hét hat éjszakáján tart nyitva, de igazán nagy forgalom kétszer van egy héten: vasárnapról hétfőre és szerdáról csütörtökre virradóan. Ezeket nagypiaci napoknak hívják. Most a május elsejei hosszú hétvége előtt álltunk, meg éppen elkezdődött az eperszezon is, ezért aztán egy gombostűt se lehetett leejteni.

Egyre többen vannak azonban, akik nem a véletlenre bízzák az eladó és a vásárló egymásra találását. Mint például Szarka Balázsné, aki többnyire burgonyát árul. Férjével őstermelők, Alsó­né­me­diben 30 hektáron gazdálkodnak. Van egy hatalmas hűtőtárolójuk, ahol a november végén leszedett krumplit el­adásig frissen tartják.

„Én már napközben eladom az árut – mondta Szarkáné –, telefonon lebeszélem a vevőkkel az üzletet. Ennek megfelelően már csak annyi burgonyát kell felpakolnom, amennyit biztosan el tudok adni.”

Szarkáék húsz évvel ezelőtt tíz hektáron kezdték, aztán fokozatosan a háromszorosára emelték a termőterületet, a munkát gépesítették, és most azt mondhatják magukról, hogy korszerű gazdaságuk van. Amikor a gondjaikról kérdeztem, az asszony olyan szakszerűen fogalmazott, mint egy közgazdász: „Az a baj, hogy az előállítási költségek növekedését nem tudjuk érvényesíteni az árainkban.”

Következő beszélgetőpartneremmel, a tápiószőlősi Dobos Józseffel – kihasználva az éjszaka közepének holtidejét – a piac egyik irodájába húzódtunk vissza, hogy nyugodtan tudjunk beszélgetni.

Dobos József egyhektáros gazdaságában fólia alatt termeszt zöldpaprikát és paradicsomot. Kertészeti szakközépiskolát végzett, világéletében földből próbált megélni. Azaz manapság már nem is földből, hiszen a paprikát és a paradicsomot nem talajon, hanem kőzetgyapoton, tápoldattal öntözve neveli április közepétől november közepéig. A kőzetgyapotból rendszeresen vett mintákat holland laboratóriumban elemezteti, és az onnan kapott receptek alapján állítja be a tápoldat összetéte­lét.

„Az én gazdaságom nem számít különösebben korszerűnek, különösen akkor nem, ha a komputeres rendszerekkel automatizált, légkondicionált holland, spanyol, olasz fóliásokkal hasonlítom össze. Márpedig nekem, amióta uniós tagok vagyunk, ők a versenytársaim itt a nagybani piacon is. Őrült módon nyomják lefelé az árakat. Hét-nyolc éve a paprikát 70 forintért kínáltam, most jó, ha 40-45 forintot kapok érte, pedig közben a gáz másfélszeresére drágult. Tavaly, az európai uborka- és általános zöldségmizéria közepén a hollandok 50 forintos áron öntötték ide a paradicsomot. Azt a paradicsomot, aminek előállítása nekem körülbelül 130 forintba kerül. Egyfelől tehát nyom bennünket az import, másfelől szorít a hazai fizetőképes kereslet csökkenése is. Egyre kevesebben engedhetik meg maguknak, hogy szezonon kívül is friss zöldséget vegyenek.”

Dobos József úgy érzi, hogy egyre szűkülő alagútban halad előre. Úgy számolja, hogy nagyjából tíz évig bírja még a versenyt, egyre romló jövedelmezőséggel küszködve. De addig is nagyon észnél kell lenni, figyelni a piacot, a felhozatalt, az árakat, hogy ha szükséges, terméket tudjon váltani.

„Egy dologban vagyunk képesek lenyomni a külföldi konkurenciát – mondta. – Ízben. A magyar paradicsom mindig is finomabb lesz, mint az import. Még akkor is, ha holland magot használunk és holland recept alapján állítjuk be a tápoldatot. Ott akkor szedik le a terményt, amikor még éppen csak színesedni kezd, és kamionban meg raktárakban érik meg kínjában. Amit én kínálok a piacon, azt délután szedtem frissen, éretten, szép mosolygós pirosan.”

Növekvő termelési költségek, magas áfa, bonyolult adminisztráció, és az egész társadalmat átható sanda gyanú nehezíti azok életét, akik – többnyire egyéb lehetőség híján – zöldség-gyümölcs termesztésből próbálnak megélni. Az újságok tele vannak az adóhivatal győzelmi jelentéseivel: hány neppert, illegális árust, számlát nem adó termelőt sikerült leleplezniük razziáik során.

Az adóhivatal emberei egyre gyakrabban razziáznak a nagybani piacon is. És mindig akadnak fenn a hálón olyanok, akik nem adnak számlát vagy akik nem tudják hitelt érdemlően bizonyítani, hogy a saját termésüket árulják.

„Valószínűleg most is vannak nepperek a piacon – mondta Házi Zoltán, a nagybani vezérigazgatója. – Mi nem tudjuk kiszűrni őket, csak az őstermelői igazolvány és a regisztrációs szám meglétét tudjuk megkövetelni, és ezek alapján kaphatnak belépőkártyát. Az a feladatunk, hogy kulturált helyet biztosítsunk a termelők és a kereskedők egymásra találásához, és szerintem ebben nagyokat léptünk előre. Az utóbbi 8 évben 8 milliárdot költöttünk fejlesztésre. Mi arra ügyelünk, hogy a kereskedés rendben folyjék. Az üzlet szigorúan a vevő és az eladó belügye, abba mi nem tekinthetünk, nem szólhatunk bele. Van nálunk tapasztalt kolléganő, akiben a piacosok is megbíznak, mert húsz éve ezt csinálja, és ő jár körbe éjszakánként, feljegyezni a tól-ig árakat termelőktől, kereskedőktől. Innen tudjuk, mi mennyi. Az árakat közreadjuk a nagybani piac honlapján.”

A vezérigazgató ablakából bámultunk kifelé. A piac időközben kiürült, a placcon szorgos takarítógépek vették át az uralmat.

Pont az ablak alatt egy rekesznyi hegyes erős paprikát szórt szét valaki. Talán rárohadt az áru. Ezt majd a takarítóknak kézzel kell összeszedniük.

„Most van pár óránk, hogy felkészítsük a piacot a következő éjszakai kereskedésre. A termelők is alhatnak otthon pár órát, aztán kora délután kezdik újra felpakolni az árut és indulnak visszafelé. Ők a szerencsésebbek. Akik múlt éjjel nem jártak sikerrel, azok most a környező mellékutcák valamelyikébe húzódva igyekeznek aludni pár órát az autóban, hogy este újra megpróbálják eladni, amit előző nap nem sikerül.”

 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!