Kellemes, de közhelyes - Bálint Orsolya filmkritikája a Nagy szemek című alkotásról.
Mi történt Tim Burtonnel? Legújabb filmje olyan kellemes, de közhelyes, akárcsak Lana Del Rey betétdalai. A 20. század egyik legnagyobb művészbotrányának feldolgozása nem több a kívülállók számára érdektelen családi perpatvarnál. Miközben valóban családon belüli konfliktusról van szó: Margaret Keane festőnő férje a sajátjaiként adta el a híres, nagy szemű gyerekekről készített festményeket, tíz éven át az orránál fogva vezetve a nyilvánosságot, a kritikusokat és a műkedvelőket.
Amy Adams megkapóan alakítja a naiv, irányítható, megfélemlített asszonyt, aki szorgos rabszolgaként gyártja a képeket titkos műtermébe száműzve. Christoph Waltz is pompásan játssza a nagyszájú svihákot, aki ráadásul igazi Jekyll–Hyde személyiség: társaságban behízelgő modorú Münchhausen, otthon viszont alattomos érzelmi terrorista és erőszakos elnyomó. Ám hiába a két karizmatikus főszereplő, a film ettől még nem lebilincselő, mintha ilyen történetek naponta akadnának. Ros?- sz házasságok igen, de ilyen precizitással meghamisított művészi identitások aligha.
Noha Burton maga is képzőművész, bámulatosan keveset beszél a filmben magáról a művészetről, vagy a nagy szemű gyerekképek, mint az első tömegnyomásban sokszorosított (és még a tévében is reklámozott) műalkotások popkulturális jelentőségéről. Az egyetlen hamisítatlanul burtoni pillanat, mikor a bűntudattól szenvedő Margaret egyszerre mindenkin elkezd nagy, sötét szemeket látni – különben mintha nem is ő rendezte volna a filmet. Csupán igazságot szolgáltat Margaret Keane-nek, és megvédi a kommersz művészetet, hiszen „attól még, hogy sokaknak tetszik, az nem feltétlenül rossz”. Na de nem is biztos, hogy jó… Finom a határvonal a művészi és a valódi giccs között, és bár Burton az előbbi mestere, ezúttal az utóbbihoz áll közelebb, csakhogy még ehhez is túl fáradt pasztellszíneket választott.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!