A lopás művészete, AXN

 

Lehet, hogy a séfek közt van a legtöbb pszichopata, de a műkincskereskedőknek olyan mélyen van a fejük a saját seggükben, hogy a fingjuk glóriaként kering körülötte. Ők a szervezett bűnözés, bérgyilkosok, hamisítók és csempészek legnagyobb munkaadói, gátlástalan harácsolók és zavarosban halászók, a kifinomult ízlés és műértés bőrébe bújt farkasok. Ha eddig nem tudtuk volna, a műkincs épp olyan mocskos és halálos üzlet, mint a fegyverkereskedelem, olyan manipulatív és álszent, mint a politika vagy a tőzsde – bármi, ahová a fertelmesen sok pénz szaga odavonzza a hiénákat. Ha a kénsavnál is irritálóbb figurákat akarunk nézni, a luxusfeleségekről vagy Puzsér Róbertről csak ide kapcsoljunk.

Persze nem pályázhatnának az ellenszenvünkre, ha legalább Dennis Quaid, Kate Bosworth vagy Cary Elwes nem dolgozna meg a gázsijáért és hírnevéért, mert a többi csávó jellegtelenebb, mint a muslicák szexuális élete. Tökéletesen mindegy, melyik New York-i aukciósház milyen erkölcstelenül drága gyűjteményre pályázik épp, ki mennyire pofátlan hasznot szakít le az ügyfelekről, melyik műkincsről derül ki, hogy hamis, és ki viszi el ezért a balhét, miközben az undokságban és aljasságban virtuóz egók meccselnek egymással. Költői kérdés, fog-e szexelni az iraki háborús veteránból/ csempészből lett aranyi¨ú Graham és a hűvös szépségű kurátornő Roxanne, hiszen a rivalizálásuk (versengő aukciósházaknak dolgoznak) már simán beillik előjátéknak.

Grahamnek ugyan feltűnnek a régi üzlettársai, veszélybe sodorva az új karrierjét, de ő közben a töküknél fogva tartja befolyásos pártfogóit, akiknek korábban az Irakból lopott kincseket passzolta el, így ebben sincs nagy rizikó. Rég rossz, ha a főhős a sorozat legkevésbé emlékezetes karaktere, de hát kellett a frigyládát egy hordárra bízni…

 

Címkék: kritika

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!