Kerékgyártó István: A rendszerváltó (regényrészlet)

– Akkor vágjunk bele – mondja Vidra, és előhúzza a táskájából a dossziét.

– Mibe? – kérdi Kálmos.

– Az ügyedbe.

– Milyen ügyembe? – ugrik föl a polgármester. – Nincs nekem semmiféle ügyem.

– Még nincs. De hamarosan lesz – mondja Vidra, és jólesik kimondania, mert kínosan érezte magát eddig a kedves vendég szerepében.

– Miféle ügyem?! Miről beszélsz?!

– Azokról az ügyekről, melyek hamarosan napvilágra kerülnek – mondja Vidra, és úgy érzi, hogy az első mondatoknál félrecsúszott találkozásuk vis?- szadöccent a helyes kerékvágásába. Ő vádolni jött, ez meg csak védekezzen. Ma ez a szereposztás. – Na nézzük! Csúszópénz elfogadása két áruházlánctól, akik így szarér-húgyér kaptak telket.

– Honnan veszed ezt?

Vidra átutalási bizonylatokat és fotókat mutat Kálmosnak.

A nagydarab ember rápillant a lapokra, és tartása megváltozik. Vállai leesnek, teste meggörbül, arca elnyúlik, mintha csak valami rapid izomlazítót vett volna be, még a karjai is tehetetlenül lógnak.

– A sportcentrum felújítása során a vállalási összeg huszonöt százalékát kérted vissza a kivitelezést végző Baupoll Kft.-től. Nálunk van a hangfelvétel, ami a pénz átvételekor készült.

– Ki vette fel?

– Természetesen a Baupoll, hogy fedezze magát.

– És hogy került ez hozzátok?

– Szakmai titkokat nem árulhatok el, de ez nem is fontos – feleli Vidra, és kezdi élvezni a szerepét.

– Nézzük tovább – pillant Vidra a polgármesterre, aki fölugrik, elővesz a szekrényből egy üveg pálinkát, és meghúzza.

– De miért pont én? Hát mindenki lop. Az összes polgármester, államtitkár, miniszter a saját zsebére dolgozik. Én csak huszonöt százalékot kértem a beruházásokból. Tudod, mennyit kérnek mások? Ismerek olyan polgármestert, aki ötven százalékot kér vissza.

– Nézd, Kálmos, ha tudomásod volt efféle bűncselekményekről, akkor jelentened kellett volna.

Ha bizonyítékaid vannak, menjél el a megyei rendőrkapitányságra, és tegyél följelentést. Ez hivatali kötelességed.

– Úgysem lépett volna se a rendőrség, se az ügyészség.

– Most meg azt mondod, hogy nem üldözik a bűnt az erre rendelt állami szervek? Most már a magyar államot is vádolod, Kálmos? Hát egyre mélyebbre süllyedsz! De ha csak bizonyítékok nélkül vagdalkozol, akkor az hamis vád, bétéká kettőhatvannyolcas paragrafus.

– Nézd, Milán, a megyeszékhelyünk polgármesterének gazdagodásáról tudok én olyanokat, ami mellett eltörpül az én ügyeskedésem. Én hajlandó lennék egy vádalkuban ezeket mind elmondani.

– Kálmos, tudod, mit beszélsz? Lajtai polgármester urat, az országgyűlési képviselőt, a parlament etikai bizottságának az elnökét gyanúsítgatod itt nekem? Miért nem mindjárt a nagyfőnököt vádolod?

Mikor ezt kimondja, csönd lesz a szobában, egy darabig hallgatnak, aztán látja Vidra, hogy Kálmosnak könny gyűlik a szemébe, hirtelen letérdel elé, és mindkét kezével átfogja a lábát.

– Milán, segíts rajtam, kérlek. Nagyon kérlek, nekem két gyerekem van. Nyolc- és tízévesek. Két kisfiú. Milán, van neked gyereked?

– Nincs gyerekem, és megpróbálok segíteni, de ahhoz az kell, hogy együttműködj velem. Ülj már vissza! Kínos nekem, amit csinálsz. Légy férfi! Kálmos visszaül a fotelbe, és sírós hangon kérdi:

– Lehet ezt még jóvá fordítani?

– Hogy őszinte legyek, már nem. Jóvá nem. De lehet enyhíteni a rosszon.

– Hogyan?

– Először is abba kell hagynod a tagadást, a vádaskodást. El kell ismerned, amit elkövettél, és együtt kell működnöd velünk.

– És ezért mit kapok?

– Kedvezményeket, enyhítéseket.

– Mik azok? – kérdi elcsukló hangon Kálmos.

– Csak sorban. Nézzük előbb, mivel vádol majd az ügyészség. A két vesztegetést már mondtam, ezt, ugye, elismered?

– El – suttogja Kálmos.

– Aztán – lapoz a dossziéban – egy, kettő, három – lapoz tovább –, ha jól számolom, további tizenkét rendbeli vesztegetés.

– Miféle vesztegetés?

– Hát a kenőpénzek. A huszonöt százalékok.

– Eleinte csak tíz volt. Ez meg nem is igaz! – mutat egy lapra. – Ezt honnan veszitek?

– A te határidőnaplód fénymásolatában találták a fiúk.

– Azt is láttátok?

– Még szép. Azzal kezdtük. Jó, hogy eltetted a régi határidőnaplóid.

– De hogyan fértetek hozzá?

– Mondtam. Szakmai titkokat nem árulok el.

– Szó volt róla, de végül nem jött össze.

– Rendben, velem lehet beszélni – mondja Vidra, és kitépi a lapot. – De azért így is van ez vagy húsz év.

– Mennyi? Húsz év?

– Max. húsz év. De persze lehet kevesebb is.

– Hogyan?

– Szépen elismersz mindent, nem vádolsz senkit, önként kilépsz a pártból, bűnbánatot tartasz, majd küldünk újságírót, akinek nyilatkozol. Hangsúlyozod, hogy a tiéd egyedi eset, és hónapok óta nem alszol, mert tudtad, hogy előbb-utóbb lecsap rád az igazságszolgáltatás. Nálunk efféléket nem lehet büntetlenül elkövetni, még akkor sem, ha az ember kormánypárti polgármester. Főleg akkor nem, blablaba, blablaba.

– Ilyeneket mondattok velem? És miért vállaljam én ezt, ha úgyis lecsukattok?

– Mert el tudom intézni, hogy csak hat-nyolc évet kapjál.

– Az is kurva sok.

– Neked, de nem a közvéleménynek. Annak ez is kevés. Hogy elérjük a célunkat, hogy megmutassuk, nem hagyjuk a lopást, minimum hat évre van szükségünk.

– És a bíró is tudja ezt?

– Nem Svájc ez, hogy sorsolgassunk, melyik ügyet ki fogja tárgyalni! Már eldöntöttem, ki lesz a bíró. Az egyik legjobb emberünk.

– Szóval hat év.

– Igen. Az ítéletben. De a valóságban kicsit más a helyzet. Fegyház fokozatban kezdesz, ezeknél a bűncselekményeknél ezt írja elő a jogszabály, aztán pár hónap után átkerülsz börtön fokozatba. A jó magaviseletért. Ezt majd az igazságügy-miniszternél kérvényezed, és ő megadja. Sátoraljaújhelyre küldünk, az most a legjobb hely, és néhány hónap múlva fogház fokozatba kerülsz. Ezt mind mi intézzük, ha úgy jársz el, ahogy mondom.

– És ha nem, ha harcolok a jogaimért?

– Mit beszélsz? Hülye vagy? Milyen jogaidért?

Ezt mind elkövetted – mutatja Vidra a dossziét.

– Nem mind.

– Akkor majdnem mind! Azt hittem, már megértetted, milyen helyzetbe kerültél.

– Nem olyan egyszerű az. Fél órája még azt hittem, valami országos posztra hívtok, azért küldött Rákusz miniszter úr. Most meg… – csuklik el a hangja, nem tudja folytatni.

– Rendben. Értelek. De haladnunk kell. Még a héten letartóztatnak. Nagy sajtója lesz. Fontos, hogy jól kommunikáljuk a dolgot.

– Letartóztatnak?

– Miért, mit gondoltál? De legalább megvan az előnyöd, hogy nem éjjel csapnak le rád, hanem, tudod, előre. Fölkészítheted a családod. Összepakolhatja a feleséged, amire szükséged lesz. Pipereholmik, fehérnemű…

– Ezt nem lehet kibírni!

– Dehogynem. A fogház fokozatban már rengeteg a kedvezmény. Csomag, látogatók, még szabadságot is kaphatsz, hazamehetsz néhány napra.

– De hat év!

– Nem hat! Azért teszünk át fogház fokozatba, mert ott már lehet harmadolni a büntetést. Négy év múlva szabadulhatsz! Azt már fél lábon is kihúzod.

– Mondod te. Hogy fél lábon.

– Persze, hogy én mondom. Hát te vagy megvádolva, te követted el ezeket – mutat Vidra a dossziéra.

– Azt hittem, megértetted.

Vidra nézi a férfit, és nem tudja eldönteni, hogy sajnálja-e. Olyan, mint a többi bunkó, aki nem tanult, hanem sportolt, aztán benyalta magát a pártba, ott hatalmaskodott meg lopott. Végül, maga se tudja, miért, de megsajnálja. A nagydarab ember magába roskadva ül, és azon töprenghet, hogyan mondja el mindezt a feleségének, mit mondjon a gyerekeinek, hova megy apa négy évre.

– Milyen vallású vagy? – kérdi Vidra.

– Katolikusnak kereszteltek. Miért?

– Szóljál Sátoraljaújhelyen mindjárt az elején a nevelőtisztnek, hogy gyakorló vallásos vagy. Sok kedvezménnyel jár. Meg aztán lehet, hogy lelkileg is segít.

– Te már próbáltad?

– A börtönt?

– Nem, a vallást.

– Na, hagyjuk ezt. Holnap keresni fog az ügyvédünk, ő elmondja majd a vallomásodról a részleteket. Pénteken tartóztatnak le. Reggel kilenckor, gondolom, akkor a gyerekek már iskolában vannak.

Kálmos bólint, és föl sem áll, mikor Vidra int, és az ajtó felé indul.
 

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!