Az adventi és karácsonyi időszaknak rengeteg olyan szokása, kelléke van, amelyeket bár megtartunk, eredetükről szinte semmit nem tudunk. A UniqueBudapest legújabb, karácsonyi városnéző túráján úgy barangolhatjuk be az ünnepi díszbe öltözött várost, hogy nem csak a karácsonyfáról és a szaloncukorról okosodhatunk, hanem azt is megtudhatjuk, mit keres a fokhagyma a kulcslyukban és a széna az asztalon.
Forralt borral a kezünkben a Váci utcán sétálgatva derült ki számunkra (és milyen jó, hogy idén már be is vethetjük ezt a tudást!), hogy Luca napján, azaz december 13-án például a népi hagyományok szerint tilos sütni, mosni és fonni, emellett sem kölcsönkérni, sem kölcsönadni nem ajánlott senkinek. Gombócot főzni viszont szerencsére szabad (és kifejezetten ajánlott) azoknak a lányoknak, akik szeretnék tudni, ki lesz jövendőbeli férjük. Azt eddig is tudtuk, hogy ezen a napon kezdik el készíteni a Luca-széket, ami december 26-ra készül el (minden nap csak egy műveletet lehet végezni rajta), az viszont a túrán sem lepleződött le, miért állnak rá a székre meglett férfiemberek. Mármint azt értettük, hogy azért, mert így láthatják meg a boszorkányokat, akik elől aztán zsebükből mákot szórva menekültek ki a templomból, de hogy pontosan miért akarna bárki boszorkányt látni egy ilyen szép estén, az továbbra is rejtély maradt… Jó tudni viszont, hogy Luca napján fokhagymát kell dugni a kulcslyukba, a bal ajtófélfába pedig kést kell szúrni – így egyrészt elkerülhetjük a rontást, másrészt bőven lesz mit barkácsolnunk a követező napokban. Az ezen
a napon csíráztatott búza karácsonyra megmutatja, hogy milyen termés várható a következő évben. Míg manapság a karácsony a mérhetetlen költekezésről és a giccsesen kidekorált utcákról, addig régebben inkább az adakozásról, a szegények megsegítéséről szólt. December 24-én például hazánkban a pásztorok körbejárták a gazdák portáit egy nagy csomó vesszővel, és jókívánságokat mondtak. A gazdasszony pedig kihúzott egy szálat a vesszőből, azzal megcsapkodta a pásztorok lábát, hogy soha ne késsenek és mindig frissek legyenek, majd a jókívánságokért cserébe ajándékot (például babot, pálinkát, pénzt) adott nekik. A csapkodás ebben az időszakban más jelentőséggel is bírt. Az állatokat (már ami nem kondérban végezte…) amúgy is nagy tisztelet övezte ebben az időszakban, ezért az ő lábukat is megcsapkodták, természetesen nem azért, hogy ne késsenek el, hanem azért, hogy a következő évben is sokasodjanak. Egyébként a hiedelem úgy tartja, a karácsonyi időszakban az állatok képesek beszélni, ezért oda kell rájuk figyelni. Amikor pedig elterjedt hazánkban is a karácsonyfa-állítás szokása (természetesen a gazdagabbak körében), nem ritkán az állatoknak is feldíszítettek egy fenyőt. A szokást egyébként egy idő után az egyház megtiltotta. De nem csak a háztáji örülhetett saját fának, a kezdetek kezdetén mindenkinek (apu, anyu, nagyapó, kisgyerek) külön tűlevelű járt.
Igazi kuriózum a szaloncukor, amivel csak hazánkban, és a környező országokban díszítik a fát – a magyar sajátosság olyannyira fontos volt, hogy a háború után az asszonyok pénzszűkében inkább saját maguk készítették el a nyalánkságot, és egész évben gyűjtögetett (nemritkán még az előző szezonból megmaradt és gondosan kivasalt) sztaniolba csomagolták, hogy aztán a gyerekek lemazsolázhassák a fáról. Eredetileg gyümölcsökkel, almával, dióval díszítették a fákat, a ma már elengedhetetlen üveggömbök is ezeket a formákat szimbolizálják.
És ha már étel: a séta során azt is megtudtuk, hogy a karácsonyi asztalon hagyományosan mindig volt egy egész kenyér, amit érintetlenül ott is hagytak, hogy a szellemeket is megvendégelhessék, és egy kis cipó a kis Jézusnak. Került még minden asztalra fokhagyma, méz, dió, mák, alma, és természetesen egy kis mézes pálinka is, mindezek a hiedelem szerint az egészséget és bőséget biztosították minden családtagnak a következő évben. Szokás volt az almát annyi felé vágni, ahány tagú a család, így biztosítva azt, hogy egy év múlva is mindannyian együtt ünnepelhessenek. Karácsonykor még az abrosz is különleges jelentőséggel bírt: tavasszal vetőabroszként, kenyérsütéskor sütőabroszként használták, hogy bő legyen a termés, és szépen keljen a kenyér, ha pedig egy családtag, vagy egy állat megbetegedett, a karácsonyi abrosszal takarták be, hogy biztosan meggyógyuljon. Az asztalon a teríték mellé bőségesen szórtak gabonamagvakat, szalmát, szénát, hogy az állatok a következő évben is jól szaporodjanak, a megmaradt morzsát pedig eszébe sem jutott senkinek kidobni, hiszen akkor a szerencséjét szórta volna el. A legjobb hír azonban a háziasszonyoknak az, hogy a népszokások szerint ilyenkor egyszerre kell feltálalni mindent, hogy a konyha úrnőjének ne kelljen állandóan felállnia, és rohangálnia a különböző fogásokért.
Rengeteg olyan szokás van, amelyet már csak automatizmusként élünk meg, pedig a karácsonynak épp arról kéne szólnia, hogy örömmel és izgalommal várjuk, milyen lesz a következő év. Érdemes egy kicsit utánanézni a hagyományoknak, így ugyanis egy sokkal meghittebb, bensőségesebb ünnep lesz a jutalmunk, amelyben nem csak értelme, de szépsége is van a máskor talán kissé már fásult készülődésnek.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!