Nagy visszhang kísérte Császi Ádám tabukat döntögető első nagyjátékfilmjét, a meleg fiúk szerelmi háromszögét feldolgozó Viharsarkot a Berlinalén. A múlt héten itthon is bemutatták a mozik a homoszexuális indíttatású hazai bűnügy nyomán készült alkotást. A rendezővel beszélgettünk.
– Mi volt az alapvető indítéka a film elkészítéséhez?
– A Viharsarok egy romantikus szerelmi történet két magyar és egy német fiú között a pusztában, a kitaszítottság árnyékában. Arról beszél, hogy a szerelemnek és a vágynak azonos a nyelve a heteroszexuálisok és homoszexuálisok között egyaránt. És azonos erővel, vizualitással jeleníthető meg. Másrészt a diszkrimináció és a belsővé tett homofóbia pokla izgatott ebben a történetben. Az egyik szereplő folyamatosan küzd önmagával, a saját belső homofóbiájával. Hiába meleg, az előítéletei azonosak a környezete előítéleteivel. Mire elér arra a pontra, hogy elfogadja magát, mindenki eltávolodik tőle, minden összedől, felég körülötte.
– Hogyan sikerült meggyőzni Nemzeti Filmalapot, hogy támogassák az alkotását?
– A témával és a forgatókönyv tartalmával kapcsolatban nem volt kifogásuk, viszont sokkal inkább közönségbarát esztétikát szerettek volna, a direkt szexualitástól tartottak, végül elfogadták. A Viharsarok egy szikár film, de tökéletesen nézhető film.
– Miként leltek rá a forgatási helyszínre?
– A Kiskunságtól a Hajdúságig átfésültük az országot. Iszonyatosan nagy munka volt a terepszemle, amit anyaggyűjtés előzött meg Bugac környékén. Három hónapba telt, amíg Rév Marcell operatőrrel és Takács Nórával a véletlennek köszönhetően megtaláltuk a megfelelő tanyát Kiskunmajsától tizenvalahány kilométerre.
– Hogyan fogadták a stábot a helybeliek?
– Az anyaggyűjtés során beszélgettem a helybeliekkel a homoszexualitásról, és azt tapasztaltam, hogy ez tabutéma a rendkívül konzervatív közösségben. Nem tudódhatott ki, hogy miről fogunk forgatni, mert bezárultak volna előttünk az ajtók.
– Milyen reményei vannak arra vonatkozóan, hogy a Viharsarok párbeszédet indíthat el a magyar társadalomban?
– Még a negatív színezetű, akár elutasító párbeszéd is jobb, mint a hallgatás. A kisebbségekről való beszédnek nem az a legrosszabb része, amikor negatív módon diszkriminálunk, hanem amikor kussolunk. És ha vannak olyan témák egy társadalomban, amiről makacsul hallgatnak, akkor a művészetnek kötelessége, hogy ezeket a témákat játékba hozza, hogy ezáltal bármilyen szinten elkezdődjön a feldolgozásuk.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
