Csalódott, aki azért utazott Berlinbe, hogy tegnap este találkozzon a magyar származású Emeric Pressburger unokájával, Kevin MacDonald Oscar-díjas rendezővel az Élet egy napban című dokumentumfilm európai premierjén.
– Pedig most kellene meglovagolnia a hirtelen jött nemzetközi népszerűséget, és a Sas javára fordítani a dokumentumfilm Sundance Fesztiválon elért sikerét, és a YouTube élő közvetítés többmilliós nézettségét.
Kevin MacDonald: A sors sodorta az életembe az Élet egy napbant. Megcsúsztunk a Sas utómunkájával, és hirtelen keletkezett egy 4-5 hónapos hiátus, amit ki akartam tölteni. A YouTube lóbálta a pénzt, hogy filmet szeretne finanszírozni, nekem ott volt ez az ötlet a tarsolyomban, és belecsaptunk. Néhány szimpla körkérdéssel éjféltől éjfélig körbe jártuk a materializmust, a félelmet, a szeretetet és a világot: mi van a zsebedben, kit szeretsz, mitől félsz? Ment, mint a karikacsapás.
– Ott volt a Sundance Fesztiválon a bemutatón?
Kevin MacDonald: Igen, egy 1200 fős vetítőben, és az lepett meg, hogy a közönség jobban levette az érzelmi töltését, mint vártam. Pedig csak kísérletnek szántuk. Ráadásul ez lett az első internetes film, ami tényleg élvezhető. Az internetről indult és ott is végződött.
– És nyilván fillérekbe került.
Kevin MacDonald: Nem volt olcsó, kétmillió dollárt ölt bele a YouTube. A filmeket ingyen kaptuk, de meghirdetni volt drága, és a fordítás meg a szoftver került sokba, amivel ezt a világra szóló hadműveletet bonyolítottuk. Ridley Scott, mint executive producer csak itt-ott szólt bele, megnézte az első vágást, zenéket javasolt, de szinte teljesen szabad kezet adott.
– Mennyivel szebb lett volna, ha mindezt magyarul mondja!
Kevin MacDonald: Inkább nem próbálkozom… Bár a Sas felét Magyarországon, a másik felét Skóciában forgattam, abban a két országban, ahonnan a családom származik. Apám skót, anyám ágán vagyok negyedmagyar, de a szívem nagyon odahúz.
– A filmjei is arról árulkodnak, hogy a sors nagy kérdései, az emberi konfliktusok, tragédiák foglalkoztatják, és a látásmódja is inkább európai, mint angolszász.
Kevin MacDonald: Az ízlésem nem magyar, de rengeteg magyar vonatkozású könyvet olvastam és nagyon sok magyar filmet láttam, amikor a nagyapámról szóló könyvemet írtam. A magyaroknak van egy sajátosan kesernyés öniróniája, ami belőlem hiányzik, ők viszont összekacsintanak. Ennek komoly történelmi, kulturális, társadalmi gyökerei vannak, aminek a mélységeit egy külföldi soha nem értheti meg.
– Hónapokig dolgozott nálunk, tapasztalt jót is, rosszat is. Halljuk!
Kevin MacDonald: Ki kell ábrándítsam, és nem azért, mert csak a szépre emlékszem. Még ha megerőltetem az agyam, akkor sincsenek rossz emlékeim a pesti forgatásról. Sokkal simábban ment, mint Skóciában. Kegyes volt hozzánk az időjárás, profi és lelkes volt a stáb, és Kemény Ildikó remekül vezényelte a csapatot. Ha nem lenne a 20 százalékos adókedvezmény, ami persze hatalmas plusz, akkor is mindenkinek javasolnám, hogy kosztümös filmet csak Magyarországon forgasson, mert a berendezőktől a ruhásokig ilyen lelkes munkatársakkal még életemben nem találkoztam. A szívüket tették bele, ötször megkérdezték, jó lesz-e így, ezt akarom-e látni. Nem dolgoztak, hanem alkottak. Ha ekkora inspiráció vesz körül egy rendezőt, akkor szárnyakat kap. Már a világon sehol nincsenek ilyen kézművesek, kovácsok, varrónők, bőrdíszművesek, asztalosok, díszletfestők, üvegfestők. Sem Angliában, sem Amerikában. Egyetlen momentum árnyékolta be a forgatást, amikor beszorultunk két politikai párt közé, akik egymással kakaskodtak. Hónapokig hitegettek, végül egy nappal azelőtt, hogy elkezdtük a díszletépítést, lefújták a forgatást. A csúszás miatt fel kellett bolygatnom a gyártási tervet és nem tudtam kronológiában forgatni. Ilyesmi előfordul, csak kellemetlen és fölösleges. De még így is mindenkinek Magyarországot javaslom. Már csak azért is, mert Budapest nagyon filmbarát város. Nem túl nagy, nem túl kicsi, emberi léptékű a közlekedés, nem úgy, mint itt ebben a kibírhatatlan Los Angelesben. Pezseg az élet, muzsika, kiállítások, színházak, remek éttermek, és bár a belváros már egy kicsit amerikanizálódott, Buda is, Pest is még mindig tartja a saját stílusát.
– Ha már Ridley Scottról beszélünk, aki elég otthonosan váltogatja a műfajokat, szintén brit, mint ön, és London és Los Angeles között pendlizik – az ő karrierjét akarja modellezni, amikor flörtöl Hollywooddal?
Kevin MacDonald: Flörtölök, de a magam módján, mert most megint dokumentumfilmet rendezek, ezúttal Bob Marley életéről. Aztán majd visszajövök a játékfilmhez. De nagy stúdiófilm élén nem látom magam. Csináltam egyet, ennyi. Kis európai játékfilmben gondolkodom, mert az ember nem tudja és nem is akarja magát megtagadni.
– Vajon Darren Aronofsky nem tart ettől? Momentán a Wolverine folytatását készíti elő.
Kevin MacDonald: Kalapot le, tisztelem-becsülöm érte, de én, legalábbis egyelőre, nem lépek rá erre az útra. Maradok a művészfilmnél. Van egy pár tervem, mindegyikben a karakter a húzóerő. Két évvel ezelőtt úgy éreztem, Hollywood kifújt. Sematikus zagyvaságok özöne dőlt a stúdiókból, bóvli képregény-adaptációk. Most meg mintha magához tért volna A félszeművel, a Fekete hattyúval, az Eredettel, A király beszédével. Ezek a filmek szólnak valamiről, és még közönséget is hoznak.
– És a stúdiók arra is rájöttek, hogy fölösleges húszmillió dollárt fizetni egy A-listás sztárnak, mert nem ettől döglik a légy.
Kevin MacDonald: Pontosan. A Fekete hattyút egy stúdió se akarta bevállalni, A király beszédét sem, mert egyikben sem láttak kommersz sikert. Üdítő hír, hogy mind a két film kell a nézőknek, a kritikusoknak és mint az Oscar-jelölésekből kiderült, a szakmának is.
Los Angeles, 2011. február
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
