Kidudorodó szabadságérzet – interjú Kollár-Klemencz Lászlóval

 

– Hogy került a Kistehén a Milla-tüntetés színpadára?

– Az egyik szervező keresett meg, hogy játsszuk el az Ezt is elviszem magammal című számunkat. Megtisztelő volt a felkérés, amúgy is elmentem volna a tüntetésre, a tavalyin is ott voltam. Felemelő érzés volt ott játszani. Benne volt a levegőben, hogy itt valami végre megmozdulhat.

– Politikai kiállásnak is beillik ez a fellépés?

– Csak annyira politizálunk, amenynyire a dalszövegeink. Egy civilek által szervezett, nem politikai párt rendezvényén fellépni, egy olyan nyomorult helyzetben, mint amilyen a mostani nem politikai kiállás, hanem emberjogi. Konkrét pártpolitikai rendezvényen vagy olyanon, amely mögött hatalmi apparátus áll, nem zenélnénk. Minden zenekartag egyetértett azzal, ami a Milla-demonstráción elhangzott és a rendezvény céljával is. Emberhez méltó életet szeretnénk élni, ráadásul itt, Magyarországon. Ehhez változásra van szükség. Ahhoz meg oda kell állni. Mi is odaálltunk.

– Hogyan született a szinte himnuszszá vált, Erdős Virág író, költő által írt Ezt is elviszem magammal című dal?

– A refrénje már a fejemben volt, aztán körülbelül egy éve, az egyik Rájátszás című esten, ahol költők és zenészek egymás műveit dolgozzák át, elmondtam Erdős Virágnak, hogy mi izgat engem ebben az egy sorban. Elénekeltem neki a dalt, amiben nem voltak részletek, és ő írt egy dalszöveget, egy verset hozzá. S miután kiderült, hogy a Kistehén és az irodalom jól működik együtt, mások műveihez is írtam zenét, például Grecsó Krisztián, Borbély Szilárd, Kemény István verseihez.

– Mi alapján választja ki a megzenésítendő művet?

– Hangulat, atmoszféra, téma alapján, valamint fontos, hogy rá tudjak hangolódni a ritmusára. Vannak világok, amik közel állnak hozzám, például Kemény István Méhész című verse teljesen én vagyok. Szeretek olyan atmoszférában úszkálni, ami nem vezet az orromnál fogva, hanem rám hagyja, ússzak benne, amerre akarok. Például Szálinger Balázs világa is ilyen.

– Az Én vagyok a kistehén meg a Szájbergyerek című mulatós nótához képest a mai Kistehén-dalok jóval komolyabbak, komorabbak.

– A kettősség mindig is bennem volt és van, a bipolaritás az egyik legszebb dolog a világon. Sokféle bipolaritás létezik, ez épp a vidám-szomorú anomália. Mindkettőt szeretem, néha az egyik erősebb, néha a másik, de azt hiszem, ez a kettő mégiscsak egy. Az elvágyódás, az állandó változásra sarkalló ösztön erős bennem. Akkor érzem jól magam, ha a változás lehetősége mindig adott. Fontos a szabadság, hogy ha telítődöm, válthassak.

– Igen ismert az ön által énekelt Budapest című Cseh Tamás-dal. Miben más Cseh Tamás Budapestje, mint az öné?

– Szerintem mindkettőben az elvágyódás a motiváció. Az enyém koszosabb, durvább, nyersebb, feszültebb, tehetetlenebb, ezért agresszívebb is. Cseh Tamásé kifinomultabb, halkabb, mert a ’70-es évek Budapestje más volt. Akkor alacsonyabb volt az ingerküszöb, most nagyobbat kell kiabálni, hogy meghallják az embert.

– Mekkorát kell kiabálni a hazai alternatív zenekaroknak, hogy érvényesülni tudjanak?

– A ’90-es évek felszabadítóak voltak, virágoztak az alternatív zenekarok és a fesztiválok, ma már üzleti alapú ez is, a menedzsmentek között harcok dúlnak. Az ismert, magukat alternatívnak nevező együttesek, a belső körben lévők, úgy tudom, egy-két menedzser kezében vannak, őket játsszák a rádiók, ők a népszerűek, ezért őket hívják a fesztiválokra. Mi megmaradtunk öntörvényű szerzői zenekarnak, így aztán nem is vagyunk favorizálva. Ez is a szabadság része.

– De így, gondolom, nem lehet a Kistehénből megélni.

– Ez egy profi hobbizenekar. Ezt nem mi találtuk ki, ilyenek ma a körülmények. Bujdosó János az ország legjobb gitárosa, Jancsovics Máté a Homokhátság legjobb dobosa, és fantasztikus ember, Vajdovich Árpi pedig örökké mosolygó bőgős csillagász. Na meg Gergő, a fiam és Demeczky Benedek a jövő meghatározó zenészei lesznek, ha csinálunk olyan jövőt, amiben ki tudnak teljesedni. Szeretném hivatásomnak tekinteni a zenét, nem csak a hobbimnak. Ez olyan, mint egy kortárs színházi társulat, ugyanannyit dolgozunk, de a zene és azon belül az, amit mi csinálunk, nem kap semmiféle támogatást sehonnan. Rengeteg munkánk van benne, de a gázszámlát ebből valóban nem tudjuk befizetni.

– Akkor miből?

– ’93-ban filmrendezőként dolgoztam Varga Csaba stúdiójában, díjnyertes rövid- és animációs filmeket készítettünk. Van egy filmgyártó cégem, abból élek és próbálunk külföldön is koncertezni. Lazlo címen megjelent egy angol nyelvű, négyszámos lemezünk, Angliában nagy promóciója is volt. És készülök a két hét múlva esedékes államvizsgámra az állatorvosin. Úgy tervezem, hogy lovastanár leszek, és szeretnék majd ilyen területen dolgozni. Közben pedig zenélni.

– Lánya több Kistehén-dalban is vokálozik, fia évek óta játszik a zenekarban. Nem tipikus apa-gyermek viszony.

– Kelly Family-s érzésem szokott lenni, amikor az én dalaimat énekli a lányom, a fiam pedig, mondjuk, hangszereli. Nem tudtam a hagyományos értelemben vett „normális” apjuk lenni, de másféle élményeket nagyon is tudok adni nekik.

– November végén jelenik meg az új Kistehén-lemez. Mennyire elégedett vele?

– Másfél évig készült, ezalatt összeérett a zenekar, minden tagnak benne van a kéznyoma. Két Erdős Virág-vers lesz rajta, a többi saját szerzemény. Szerintem olyan jó lemez lett, hogy kidudorodik majd a tokból.

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!