Az elmúlt harminc év kínai képzőművészetéről ad áttekintést a Hagyomány és megújulás című kiállítás a Szépművészetei Múzeumban, ahol mintegy 120 olajfestmény, hagyományos kínai tusfestmény, grafika és plasztika mesél Kína és a kínai giccsen túl létező művészettörténeti kánon viszonyáról.
Mielőtt szó esne magáról a kiállításról, muszáj egy rövid kitérő erejéig az aukciós műkereskedelem vizeire evezni, hiszen egészen hihetetlen módon Kína az utóbbi években nem csupán a piacot elárasztó giccs- és másolatdömpingjével, hanem képzőművészeivel és a műtárgyeladásaival is világot hódít. 2010-ben ugyanis bekövetkezett az, amit sokan egész egyszerűen elképzelhetetlennek tartottak: az összforgalmat tekintve az Egyesült Államok elvesztette első helyét az aukciós műkereskedelemben, és Kína lett az új éllovas. Pozícióját azóta is tartja, sőt egyre növeli részesedését – a pekingi aukciósházak, a maguk 27%-ával már önmagukban is megelőzték a 23,6%-ért vérrel és verítékkel megküzdő Amerikai Egyesült Államokat. A világ 20 legnagyobb aukciós házából ma már tíz kínai, a Top 10-ben öten vannak az új műkereskedelmi nagyhatalomból. A két legnagyobb kínai házat, a csupán hétéves Beijing Poly Internationalt és az alig húszesztendős Chine Guardiant már csak az évszázadok tapasztalatait és hagyományait sűrítő Christie’s és a Sotheby’s előzi meg. A nemzet olyan 19-20. századi képzőművész hősei, mint amilyen például Qi Baishi, akinek egy pekingi parkban épület méretű szobra áll, vagy Zhang Daqian, aki a Britannica online szerint a legismertebb nemzetközileg is kedvelt kínai festő az árveréseken rendre lepipálják a korábbi évek verhetetlennek hitt adu ászait, Picassót és Warholt. Manapság szinte nincs olyan kortárs nemzetközi kiállítás, melyen ne szerepelnének kínai művészek – 2011-ben a nemzetközi árverések legtöbb bevételt hozó tíz művésze közül öt kínai volt, a Szépművészeti Múzeum tárlatán is bemutatott egyik művész, bizonyos Vu Kuan-csung (Wu Guanzhong) alkotásaiért pedig tavaly összesen 212 millió dollárt fizettek.
Ennek fényében egészen másképp járja végig az ember a Kínai Nemzeti Művészeti Múzeum által összeválogatott anyagot, és egészen másképp tekint a Nemzet (tus) szellemére, valamint a ’80- as évek elején folyékony vasat verejtékező kínai bányászokra. Mind ezzel együtt elég nehezen hozzáférhető és értelmezhető a láthatólag viszonylag szűk szempontok alapján szelektált kiállítás, melynek 125 alkotója közül majdnem 100 inkább az idős korosztályhoz tartozik. Ez azt jelenti, hogy a Kínai Nemzeti Múzeum szerint ma azok a művészek szerepelnek a művészettörténeti kánon „csúcsán”, akik még megtapasztalták az 1978 előtti évtizedet, ami Kínában gyakorlatilag a művészet teljes kiiktatását jelentette. A fiatalabb nemzedék egészen máshonnan közelít a mai kínai valósághoz, de ezt a tárlatból nem tudjuk meg, ilyen művek ugyanis nem szerepelnek az anyagban. Mint ahogy hiányoznak olyasféle radikális témafelvetések vagy műfaji megújító szándékok is, melyekben például az az Aj Vej-vej jár az élen, aki a művészi és szólásszabadság szimbólumává vált, amikor tavaly a pekingi repülőtéren őrizetbe vették a központi vezetést gyakran élesen bíráló munkáiért, s akinek New York-i fotóiból augusztus 16-án nyílik kiállítás az Ernst Múzeumban. A kánon ellenében.
A Szépművészeti Múzeumban alig egy hónapon át látható tárlat azért annak is tartogat egy-két igazán üdítő színfoltot, aki sem a kínai műkereskedelemben, sem a kortárs irányzatokban nincs otthon – Li Xianhai fából készült, ember nagyságú szobra például, mely az időskor harmóniáját önti aszottan vékony, dohánytól megkopott szoboralakokba, vagy a pekingi opera népi motívumokat idéző, üvegszálas műanyagból készült óriáskarakterei egy-egy pillanatra képesek arra, amire az egész kiállítás nem. Mivel itt, Budapest közepén csak igen kevesen ismerik a kínai képértelmezési hagyományokat, nagy dolog, ha egy alkotás magyarázat és különösebb szájbarágás nélkül tud könnyen átérezhető Kelet-élményt nyújtani.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
