Kevesen írnak ilyen szépen életről és halálról – no meg arról, ami közte van. John Williams lebilincselő története egy fiúról, akit farmer szülei azért küldenek egyetemre, hogy tanulja meg, hogyan kell bánni az egyre kevesebb termést adó földdel, de William Stonert megbabonázza az irodalom – és a végén úgy alakul életének sorsa, hogy emberfőket művel, nem földet, egyetemi szinten.
Stoner archetípus. A tisztességes ember fogyatkozó megszemélyesítője, és bár a szerző írja is az előszóban, hogy minden történetbéli hasonlóság a valósággal csupán a véletlen műve, de ezt a sorsot, ami a regénybéli Stonernek jutott, valakinek le kellett élnie. Ám az is lehet, hogy valaki éppen most éli napjait. Ez a könyv neki üzeni, hogy az élet nem attól lesz emberi, hogy folyton azon dühöngünk, miért olyan bonyolult minden, ami körülöttünk történik, hanem attól, ha észrevesszük, hogy valójában nagyon is egyszerű. Tenni ellene pedig éppen annyit ér, mint tenni érte. Mert – ahogyan Shakespeare is megírta már, és rajta kívül még sokan mások, hogy – a jó és rossz nem létezik, csak az, amit gondolunk róla.
„Összeölelkeztek, hogy ne lássák
egymás arcát, és szeretkeztek,
hogy ne kelljen beszélniük”
Persze lehetne bosszantó is Stoner tisztasága, olykor már-már áldozati szerepkörbe hajló viselkedése, de sosem ad fel semmit abból, ami alapvető emberi érték. Sodródik álmainak és vágyainak óceánján, s ha lázad, akkor sem a másik ellen, hanem csakis önmagáért – hogy még inkább önmaga lehessen. A példamutató élet és karrier azonban éppen attól lesz egyedi, hogy minden más, ami körülvesz, csupa megalkuvás. Szép, egyszerű mondatokból áll össze az egész. A történetnek a tettek mögötti érzelmek adják a ritmust. Mert az élet sem csak addig tart, amíg vannak vágyaink.
(John Williams: Stoner - Fordította: Gy. Horváth László. Park Kiadó, 2015. 356 o.)
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!