Bohém rapszódia
Egy reptéri csomagrakodóból, elektromérnökből, fogorvosból vagy egy asztrofizikusból is lehet hős, ha megvan bennük az elhivatottság – a zenélés iránt. A rég várt Queen-film forgatókönyve naiv brit gyerekmese, mint a Thomas, a gőzmozdony, ámbár a Freddie-t alakító Rami Malek csodálatra méltó őrülettel vetette bele magát élete szerepébe. Így picit kárpótol minket a képért, hogy Freddie azért volt nagy művész, mert csukott szemmel zongorázott, bon mot-okat mondott, excentrikusan öltözködött és szabados szexuális életet élt, emiatt túl fiatalon meg is halt.
A mámoros backstage orgiák helyett százszor is elhangzik, hogy „mi egy család vagyunk!” – ezzel a lendülettel a Queen tagjai A muzsika hangját is konzultálhatták volna. Szegény John Deacon, aki nem vállalta, csak az irtózatos ’80-as évekbeli ingjeivel szúr szemet, teljes munkássága kimerül az Another One Bites To Dust basszusszólamának megírásában. A Brian Mayt alakító Gwilym Lee is az értelmes rácsodálkozás világbajnoka, de ezek mind eltűnnek, mikor elindul egy olyan szám, ami kiüti a Wembley tetejét („A Wembleynek nincs is teteje! – Akkor az eget!”). És elfog a borzongás, a nosztalgia, a csodálat, a katarzis, az életöröm, a sírhatnék, a hangulatunk-vérmérsékletünk szerint.
Nem kell ősrajongónak lenni, hogy lehengereljenek minket, de igazán a mostani középkorosztály az, akiknél ez a film már csak az emlékek okán is nagyon betalál. Egy ritmusképletbe vagy dallamba sűrítve megízlelhető a halandóság és a halhatatlanság, a zene mennyei egyszerűsége, egyben virtuóz összetettsége és a határtalan szabadság, ahogy ezek a srácok hangszereket, a műfajokat, a szövegeket alakították, és a végén, mint cseresznye a tejszínhabon, Freddie páratlan hangja, karizmája és költészete.
FOTÓ: FORUM HUNGARY
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
