„Valahol le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogya mindiget javítom örökkére.” Március 2-án, szerdán ezzel a lábjegyzetszerűen odavetett mondattal hagyta abba Esterházy Péter a gyógyíthatatlan betegségét rögzítő Hasnyálmirigynaplót. Mintha csak egy töredéket. Mi, „olvasó állatok” ma már tudjuk, ez az elég jó m o n d a t egyben a közönség előtt ma ismert életmű kádenciájává is vált.
A halál távolságát „még”-ek és „talán”- ok „tökölésével” méricskélő, a szokott zárójelekkel alaposan körbekapált jegyzetekből az derül ki, írásuk közben maga EP is bizonytalan volt azok megjelenését illetően. Végül az otthon, íróasztalnál, vagy épp kórházban, kezelések között született füzetekből mégiscsak könyv lett – „Írom vers, ahogy jön”. A bosszantó realizmuskényszer, a valóság a Javított kiadás után ismét esztétikai mércévé vált. „Próbáltam a bajt nyakon csípni. Mondatok igájába hajtani. Mondatok igája – hát ilyenekből látszik a baj.” EP, az ősi kardozós család sarja nem hadakozik, nem önsajnál, nincs rinya, se kétségbeesés. Legföljebb ha tárgyszerűen jajong. Ha másmás formában is, de többször felteszi a kérdést: „halálközelibben kéne felfognom szerelmetes mirigyemet? Ez volna a tisztelet jele? Vagy inkább az önfényezésé?” Hasnyálka mint szerelem? Ezzel a fricskával adta volna meg EP azt a bizonyos vajszínű árnyalatot az életnek-halálnak? Nagy generál, melyben nem magunk vagyunk a festők és mázolók.
EP mint a legnagyobb olvasók egyike, betegágyát a halálirodalom jeleseivel párnázza ki. Többek közt megidézi Susan Sontagot, a radiológiai kezelésre járó Kosztolányi alakját vagy Eörsi Istvánt, legerősebb támasztéka Harold Brodkey Die Geschichte meines Todes („Halálom története”) című könyve marad mindvégig a bajban. Mégsem mondanám, hogy a Hasnyálmirigynaplót az időszivárgás, a lassulás, a romló fizikai állapot ellenére a halál íratta volna. Lehet persze, hogy csak ezt akarom hinni, de sokkal inkább szól az élet szeretetéről, a munkáról (restancia!), a mindenáron való élni és írni akarásról, még akkor is, ha az „élet” szó sem használható már csak úgy az új összefüggések következtében.
A haldoklás közhelyszerűségéről.
Arról, hogy „Jólesik ez a remény híján való élet”. És jólesne úgy kinevetni a halált, mint Janis Joplin teszi a Mercedes Benz című dala végén.
(Esterházy Péter: Hasnyálmirigynapló - Magvető, 2016. 240 o.)
Jin és jang
Dora Kaprálová: Egy férfi – Válasz Esterházy Péternek
Van egy nő. Szeret. Gyűlöl. Egy férfit. Sok férfit. Valódit és kitaláltat, pocakos gyerekkorit, kopasz öregkorit. Élőt és holtat, nemzetközi gyorson utazót és a Spree-folyó bal partján élőt egyaránt. Nem csapodár, egyszerre mindig csak egyet szeret, gyűlöl, vagy húzza rá a közöny hazug álarcát, de azt 66-szor teszi. 66 rövid történetben vall Dora Kaprálová cseh írónő képzelt és hús-vér férfiakról. Olvasta Esterházy Péter Egy nő című könyvét, azóta szeretett volna sok-sok egy férfiról írni. 2014-ben ezt megtette, és mi, olvasók nem jártunk rosszul. Őszinte és önfeledt plagizálás, EP derűjének és játékosságának mámorosan felszabadult írói reprodukciója, könyvének egyik variációja a végtelen számú lehetségesek közül. Kaprálová és EP kiválóan beszélik ugyanazt a nyelvet, a Berlinben élő irodalomkritikus és filmes, rádiós dokumentarista hősei és hősnői fél szavakból értik egymást. „Az irodalom sorsa már csak ilyen, a variációk végtelen stafétája” – nyilatkozta ezt épp maga Esterházy. A mi Egy nőnk, kétség nem fér hozzá, már régóta Egy férfiért kiáltott.
M. M.
Fordította Juhászné Hahn Zsuzsanna. Typotex, 2016. 112 o.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!