Kockázatos vállalkozás

Grandiózus alkotónak grandiózus film dukál. Ez lehetett az elképzelése az elsőfilmes Sacha Gervasinak, amikor belefogott Alfred Hitchcock életének feldolgozásába. Szerencsére csak egy kisebb részletét, és nem a teljes életművet kívánta megfilmesíteni, igaz, Hitchcock életének kétségkívül legfontosabb időszaka került górcső alá. 1959-et írunk, Hitch épp befejezte az Észak-északnyugatot, és új filmötlet után kutat. Nehéz helyzetben van, mert befutott rendezőként azt várják tőle, hogy mindig ugyanazon az úton haladva gyártsa a sikerfilmeket, míg ő inkább kísérletezni akar. Végül úgy dönt, hogy minden eddiginél sokkolóbb filmet készít, kockára téve ezzel nemcsak a saját házát, de a hírnevét és a házasságát is. Hitchcock felvásárolta Robert Bloch Psycho című regényének összes példányát, hogy egy jövendőbeli néző se tudja, mi lesz a történet vége. Itt ilyesmitől nem kell tartani. A történelem kétségkívül igazolta a rendezőt – senki se aggódjon, a film végén lesz happy end. Mit tud adni tehát a Hitchcock?

Kiváló színészi alakítások sorjáznak az első képkockától az utolsóig. Antony Hopkins káprázatosan hozza a kissé kacsázó járással, kezét óriási pocakján nyugtató direktort, lenyűgöző akcentussal és a Hitchcockra oly jellemző, a lassúnál is tagoltabb beszéddel. (Hopkins egyébként immár másodszor lehet hálás a hírhedt sorozatgyilkosnak, Ed Geinnek, akinek rémtettei nem csak a Psycho, de A bárányok hallgatnak alkotóit is inspirálták.) De nemcsak ő alakít kiválóan, Hitchcock feleségének szerepében Helen Mirren is remekül hozza az idősödő, háttérbe szoruló asszonyt, a Psycho főhősnőjét, Janet Leigh-t játszó Scarlett Johansson elbűvölően bájos és naiv, Jessica Biel mint Vera Miles kellőképp öntudatos. Nem is ezzel van a baj.

A probléma inkább az, hogy ennél többet nem kapunk. A történet valójában nem érdekes, nem is lehet az, hiszen az interneten öt perc alatt bárki utánaolvashat annak, hogy készült a Psycho, és milyen ember volt Hitchcock. Kétségtelen, hogy a film alkotói alaposan utánanéztek az egyes részleteknek, amelyeket időnként meglehetősen szájbarágós módszerrel be is mutatnak – elég csak a film zárójelenetéről megemlékezni, amelyben Hitchcock azon töpreng, miről szól majd következő alkotása, miközben a vállára száll egy varjú. Aki nem ismeri Hitchcockot, annak az ilyen típusú jelenetek nem mondanak sokat (kérdés, miért ülne be bárki megnézni ezt a filmet, ha nem ismeri magát a rendezőt vagy éppen a Psychót). Aki viszont tisztában van az életművel, az inkább kevesli az ilyen részleteket. Mert ez itt a fő hiba. Hiába koncentrál a film egy rövid szakaszra, még így sem sikerül árnyalnia a képet. Látjuk, ahogy Hitchcock vívódik, küzd, aggódik, de nem látunk jóformán semmit magából a készülő filmből, nem tudjuk meg, mitől igazán különleges, nem látunk bele a forgatás izgalmaiba. És nem látunk igazán abból sem semmit, hogy a lassan széteső házasságból hogyan, miért lesz újra igazán erős kötelék. Hitchcock belső vívódását kívánja megjeleníteni egy sor képzeletbeli beszélgetés a Psycho Norman Batesét ihlető Ed Geinnel. Ezek akár érdekesek is lehetnének, de inkább elnagyoltnak, jellegtelennek tűnnek. Szó se esik a híres vörös heringekről, vagy éppen a Hitchcock minden filmjében kötelezően megjelenő cameo-szerepeiről (a Psychóban például a film elején cowboykalapban sétál az utcán). Mindenből csak egy kicsi, csak a felszín, igazi amerikai módra.

Hogy akkor valójában miért is készült a film, azt ennek tükrében nehéz megmondani. Talán igazságot akart szolgáltatni a rendező meglehetősen háttérbe szorult feleségének, megmutatni, milyen sokat tett Alma azért, hogy férje az legyen, aki lenni akart: a világ egyik legnagyobb rendezője. Ez azonban felesleges gesztus, hiszen maga Hitchcock már megköszönte feleségének a kitartást és a segítséget, nem is akármikor, hanem éppen életműdíja átvételekor. Nekünk így már nem sok marad: egy kissé felszínes, de alapvetően kellemes élmény a borzongás mesteréről.

(Forgalmazza az InterCom)

Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!