Egyszerre szimbolikus és valóságos az az isten háta mögötti bányavidék, ahol Székely Csaba azonos című trilógiája játszódik. Tabutémákat boncolgat és szembenézésre késztet a stilizált Erdély-képpel. Mindezt groteszk humorba ágyazva teszi, az élő, illetve az általa megalkotott nyelv ötvözésével. A nagy sikerű trilógia harmadik darabja, a Bányavíz Szkéné Színház-béli ősbemutatója alkalmából beszélgettünk a szerzővel.
– A Bányavidék-trilógiával erőteljesen szembemegy az édes Erdély-mítosznak, amelynek hatalmas kultusza lett Magyarországon. Mindennél beszédesebb, ahogy a Bányavakságban a Welcome to Transylvania (Üdvözöljük Erdélyben) felirat alatt egymás torkának esnek.
– Ez csak egy játékos szurkálódás Magyarország felé: ha olyan eszményinek gondoljátok, gyertek, nézzétek meg, mi a valóság. Tényleg nagyon szép Erdély, szép napokat lehet ott eltölteni. De hát éppúgy van borzalom, szenvedés, a gyönyörű hegyek alatt az egyáltalán nem gyönyörű nyomor. Egyesek megtalálják a kivezető utat, látunk épülő emeletes házakat is, de nem ez az általános.
– Miben látja a „vissza a múltba” ideológia iránti fogékonyság veszélyét?
– Az Erdély felé fordulás egyre nyilvánvalóbban a haszonszerzésről szól. A kebelbaráti szeretet mögött olcsó politikai stratégiák állnak. Ez eléggé visszataszító.
– Amire csak rásegít a nacionalizmus. A Bányavakság kulcsjelenetében az erdélyi polgármester és a román rendőr egymásra olvassák a történelmi sérelmeiket a Római Birodalomig visszamenően.
– Mindkét népben vannak kibeszéletlen dolgok, amelyek belül bugyognak, és olykor felszínre törnek. Ilyen kitörés volt a marosvásárhelyi pogrom 1990-ben, amit hosszú elfojtás előzött meg. Mindhárom darab picit terápia jellegű: arra invitál, hogy beszéljük meg a dolgainkat. Azáltal, hogy ezek a dolgok kimondódnak, a meg nem írt happy end helyett mégis lesz valami felszabadulás, megtisztulás.
– A magyar szélsőjobb térhódítása segítette az új erdélyi nacionalizmus kialakulását?
– Az említett politikai játszmáknak köszönhetően az erdélyi átlagember számára szinte mindegy, hogy a Fidesz vagy a Jobbik van ott. Az a lényeg, hogy arról beszéljen, burkoltan vagy nyíltan, amit a szívük szeretne hallani: Erdély majd egyszer újra az anyaországhoz tartozik. Ez az álomvilágba ringatás nagyon káros. Ennek ösvényén gyűrűzik be az antiszemtizmus is, és felerősödik a létező, de nem annyira jellemző cigányellenesség. A régi nacionalizmus arról szól, hogy a román szomszédom bunkó, én sokkal civilizáltabb vagyok, de muszáj megférnünk egymással. Néha-néha kitör a csetepaté, aztán lecsillapodik. Az új tendenciával, a magyarországi politikai beáramlásával viszont jött az új nacionalizmus, ami egyelőre megállíthatatlannak tűnik. Az erdélyi átlagember is átveszi egyes magyar politikusok nyelvét, szókészletét – ideológiai háttér nélkül. Nemzetárulónak, magyarellenesnek titulál bárkit, aki másképp gondolkodik. Kölcsönöztünk szavakat tartalom nélkül, és bántjuk vele egymást. Ez a nagy eredménye ennek az „öleljelek keblemre” stratégiának.
– Érték támadások, atrocitások amiatt, hogy leleplező képet fest az erdélyi magyarságról?
– Nem a sajtó vagy a szakma részéről, de voltak, akik hallottak a darabokról vagy megnézték őket, és szerintük gyalázom a magyarokat, magyar- és székelyellenes vagyok. Ez azért szomorú, mert számomra az olyan szavak, mint haza vagy nemzet, jelentenek valamit. Nekem nem mindegy, hogy ezeket hogyan használják. Úgy érzem, hogy a munkámmal a magam képességei szerint teszek valamit azért, hogy a nemzet épüljön, és amikor ezt megkérdőjelezik, és Magyarországról importált szókészlettel elkezdenek vagdalkozni meg skatulyázni, az mélységesen elszomorít.
– Magyarországi felfedezője, Radnóti Zsuzsa dramaturg a drámakötet előszavában arról ír, hogy hol van olyan magyar drámaíró, aki ilyen bátran, szókimondóan beszél a mi problémáinkról, a magyar–román viszonyról, a történelmi traumáinkról, az egyházról, mint ön. Nemzedéki bátorság kérdése, hogy ezt a szerepet magára vállalta?
– Azt tanultam a mesterektől, hogy azok a drámák igazán érvényesek, amelyekben nem félnek kimondani dolgokat. Írás közben néha eljutok egy olyan ponthoz, ahol azt érzem, hogy ha ezen túlmegyek, megbánthatok vele másokat, elfordulhatnak tőlem, a rokonaim furcsán néznének rám. Picit vacillálok, aztán úgy döntök, hogy nem érdekel, írom tovább. Csak így lehet csinálni, minden gátló erőt kizárni, az öncenzúrának semmi értelme. Az egyetlen dolog, amivel cenzúrázom magam, a saját esztétikai ízlésem.
– Falusi munkáscsaládból származik. Ebből adódóan fokozott szociális érzékenységet hozott magával a perspektíva nélküli élethelyzetek meglátására?
– Nem tudom, milyen a szociális érzékenységem, de tény, hogy sok időt töltöttem gyerekkoromban falun, Marosvásárhely mellett. Ezek az emberek ott nem hagyják magukat legyőzni, sem a másik által, sem az élet által. Ahogyan egymással beszélnek, ahogy az élettel feleselnek, az kiváló dialógus-alapanyag. Ám egyszer csak felismerik, hogy az élet mégiscsak legyőzte őket, és akkor feladják, elkezdenek inni. Láttam néhány ilyen sorsot, aminek az lett a vége, hogy az illető egy gerendán lógott hátul a csűrben.
– Mennyire felel meg az elképzeléseinek Csizmadia Tibor Bányavíz rendezése?
– Nagyon elégedett vagyok a Szkéné-beli előadással. Nyomasztóbb lett, mint amilyenre számítottam, a problémák jó súlyosan nehezednek a nézőre. Örülök annak, hogy nem ijedtek meg ettől a súlytól, és nem vitték el az előadást könnyedség irányába, hanem csak annyi humorosság mozog benne, amennyi éppen szükséges.
– Legutóbb megnyerte a Weöres Sándor drámaírói pályázatot. Vitéz Mihály című darabját a következő évadban műsorra tűzi a Szombathelyi Weöres Sándor Színház. Milyen megközelítésből foglalkoztatja ez a tizenhatodik századi történelmi személyiség?
– Vitéz Mihály kereskedőből lett az akkori Havasalföldnek a második embere, majd az ottani arisztokrácia és a török szultán segítségével az uralkodója. Erdélyben akkor éppen elég balfék uralkodóink voltak, akik magukra haragították a németeket. A németek úgy gondolták, hogy meg kéne leckéztetni Erdélyt, és ehhez fel lehet használni Mihályt. Ceauşescu nacionalista történetírása óta ezt úgy látják Romániában, hogy Vitéz Mihály felismerte, Erdélyben és Moldovában a román véreink élnek, és egyesítette ezeket a részeket. Az erdélyiek pedig szeretnék elfelejteni, hogy egy évig volt egy ilyen uralkodójuk, már csak azért is, mert sikerült neki a magyarokat és a székelyeket egymás ellen fordítani. Ezért is kezdtem el foglalkozni a témával, mert érdekelt, hogy ezt hogyan csinálta.
– Hogy látja, létezik új erdélyi drámairodalom?
– Marosvásárhelyen drámaíró mesterképzés működik, úgyhogy remény az van rá. Ezen kívül nagyon bízom a Lovassy Cseh Tamás nevű fiatal író tehetségében. Ő lehet a másik zászlóvivő a „virágoztassuk fel az erdélyi drámairodalmat” nevű harcban.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!