Egyikük több költői generáció élő legendája, másikuk a fiatalok egyik legígéretesebb pályakezdője. Mindketten a szavak mesterei, akik a „Minden-nel” foglalkoznak. Apát és lányát, Kemény Istvánt és Kemény Lilit kérdeztük vers- és élethelyzetekről.
– 50. születésnapjára – a prózai munkái mellett – 1980 és 2006 közti összegyűjtött verseinek kötete, vagyis költői életműve jelent meg. Rá egy hónappal lánya első verseskötete látott napvilágot, 2007-től keltezett költeményekkel. Szimbolikus lantátadás történt?
Kemény István: Jé, erre még nem gondoltam, hogy így is lehet értelmezni a köteteket – vagyis hogy én 2006 után abbahagytam volna a versírást. De nem hagytam abba, remélem, nemsokára összeáll az új kötetem a 2006 óta írott verseimből. Szóval nem adtam át a lantot, már csak azért sem, mert Lilinek nem kéne az én lantom. Van neki sajátja.
– Mikor és hogyan fedezték föl a másikban a költőt?
Kemény Lili: A nagy felfedezés nekem az volt, amikor kiderült, hogy mások apukája nem költő. Utána büszkén mondtam mindenkinek: az én apukám író, és van neki sok könyve. Ez az óvó néniket jobban érdekelte, mint a gyerekeket. Nekem is csak pár évvel később jutott eszembe elolvasni azokat a könyveket.
K. I.: Liliben a stilisztát jóval előbb fedeztem fel, mint a költőt: másfél évesen a nyakamban ülve kijavította egy dagályos jelzőmet egy egyszerűbbre. Egyúttal jelezte, hogy köszöni, ő a maga részéről elsajátította a magyar nyelvet. Később rajzolt, énekelt, zenélt a húgával, Zsófival együtt, és persze írt verseket is. De mivel ennyi mindent csinált, sokáig nem gondoltam, hogy a költészet fontosabb lesz neki, mint a többi. Tizenkét éves volt, amikor egy olyan dalt szerzett, aminek a szövegéből kihallottam, hogy ezt nem gyerek írta.
– A családi asztalnál is megvitatnak irodalmi kérdéseket?
K. I.: A mi családunk annyiban üt el a családok nagy többségétől, hogy nálunk egy vers normál hétköznapi kérdésként kerül elő, vagyis bármikor. És nem is csinálunk belőle nagy ügyet. Egymással ritkán vitázunk, mert nagyon hasonlít az irodalmi ízlésünk.
K. L.: Mindig megmutatjuk egymásnak a verseinket. Én nem is érzek egy verset késznek, amíg a szüleim rá nem néztek. Mindketten hónapokig dolgozunk a verseinken, és az apró dolgok változtatgatásakor figyelembe szoktuk venni egymás javaslatait.
– Milyen költőszerepek léteznek manapság? Hol, hogy látják a másikat ekként?
K. L.: Van az a fajta költő, aki kreál magának szerepet, és van az a fajta, aki nem. Nekik általában a többiek szoktak kreálni, nemigen úszhatja meg senki címkézés nélkül. Talán még mindig szabadabb marad a személyiség, ha saját maga foglalhat skatulyát magának, azt, amelyik neki tetszik, mint mondjuk Karafiáth Orsolya vagy Térey János. De én mégis igyekszem címke nélkül maradni, amíg lehet. Viszont nem nagyon lehet, mert fiatal vagyok, nőnemű és apám lánya. Apám pedig többgenerációnyi fiatal költőnek van a választott mesterei között.
K. I.: Hát… van az Ady Endre-féle mindennek-jöttem típusú frontember-költő, és vannak a József Attila-, Weöres Sándor- vagy T. S. Eliot-féle másfélék, akik valamivel kisebb zajjal építenek fel egy-egy világot. De a szerepük ugyanaz: a költő az, aki a Minden-nel foglalkozik. Szeretném, ha Lili is és én is ki tudnánk érdemelni ezt a szigorú költőminősítést.
– A világháló lehetőségei, a közösségi portálok segíthetnek olvasót szerezni a költészetnek?
K. I.: Ez inkább Lili területe. Én nem vagyok rajta a Facebookon sem. De azért nem zárkózom el a nettől, olvasóként pedig nagy hasznát veszem.
K. L.: A vers netes műfaj. Gyors, erőteljes, hatásos, gyorsan megjegyezhető. Írott és előadott formában is nagyon alkalmas arra, hogy közösségi portálokon terjesszék. Én tudatosan is igyekszem népszerűsíteni apám verseit: a neten megtalálható száz videó, amit ezért készítettem.
– Ha a vers netes műfaj, kellenek-e még kötetek és író-olvasó találkozók? Van még erre igény?
K. I.: Az borzalmas lenne, ha az emberi kapcsolatok teljesen átköltöznének a netre. Ami cseppet sem kizárt, de egyelőre még nem tartunk itt. Vannak szerencsére könyvek, és néha meghökkentően sok ember az író-olvasó találkozókon.
K. L.: A verseskötet nem egyszerűen publikációs forma, hanem az elszórtan megjelenő önálló szövegek ebben válnak egy művé. Az író-olvasó találkozó, a felolvasás, a színpadi beszélgetés pedig nem divatjamúlt dolgok, hanem az irodalmi élet terepei. Az irodalmi élet pedig pezseg, és jó benne lenni. Szerintem jó hagyomány.
– Költőként és értelmiségiként feladatuknak tartják a politikai állásfoglalást, közügyekben a véleménynyilvánítást?
K. I.: Ha valami annyira zavar a politikában vagy egyáltalán a mai társadalomban, hogy muszáj róla írni, akkor arról írok. De talán éppen az zavar a legjobban, hogy ha ma Magyarországon politikailag állást foglalok, az nem azt jelenti, hogy elmondom a véleményemet egy közös ügyünkben, hanem, hogy beszálltam egy vallásháborúba.
K. L.: A koromnál fogva még nem szavazhattam, de közügyekben például az Egymillióan a magyar sajtószabadságért videokampányán keresztül, mint gimnazista, mint fiatal részt vehettem. De nemcsak a költőnek vagy az értelmiséginek van ám joga beszélni…
– Kifizetődő mesterség ma költőnek lenni?
K. I.: Pénzügyileg nem. Lelkileg igen.
K. L.: De megéri, még akkor is, ha az embernek muszáj mást is dolgoznia mellette.
– Például lehet filmrendező is, mint Lili. Bár ennek hazai lehetőségei is erősen korlátozottak. Volt ebből vitájuk?
K. I.: Fel se merült, hogy mi dönthetnénk. Lili időben levette ezt a gondot a vállunkról: nyolcéves korában bejelentette, hogy színházi rendező lesz, és el is olvasta Shakespeare-t, részben meg is tanulta kívülről… A rendezés mint terv tehát tíz éve megvan, a többi meg munka és szerencse kérdése.
K. L.: Anyám jobban szerette volna, ha agykutató leszek. Én pedig annyi mindent szeretnék megtanulni, hogy egy élet nem lenne elég rá. De a filmrendező előbb-utóbb tervez épületet, fest és fotóz, fellép és előad, nyelveket beszél és ír is. A szakom neve egyébként nemcsak film-, hanem mozgóképrendezés is, annak ne lenne jövője?
– Ki tudja? Tényleg, önök szerint milyen az ideális társadalmi tér, amiben jó dolog költőként, filmrendezőként, egyszerű értelmiségiként létezni?
K. I.: Jó lenne egyfelől egy nyugodt, biztos, kiszámítható, gazdag és kifinomult társadalomban élni, ami hajlandó pénzt és időt adni az alkotáshoz. Másfelől ugyanez a társadalom egyúttal legyen szíves egy veszélyes, kalandos, őrült világnak is lenni, ahol valami történik is, hogy legyen miről alkotni…
– És milyen ehhez képest a jelen?
K. I.: Egy csalódott nép egy csalódott országban Európa csalódottabbik felében. Írói terepnek nem rossz.
K. L.: Mivel én egyelőre csak ezt a jelent ismerem, kénytelen vagyok ezt kiélvezni, amennyire csak lehet. Nekem ez lesz az az aranykor, amit egész életemben nosztalgiával fogok emlegetni.
Kemény Lili költő 1993. február 23-án született Budapesten. A Körhinta Kör költői blogműhely tagja. 2010-ben átvehette a Petri György-díjat, melynek folyományaként tavaly novemberben a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg első verseskötete Madaram címmel. 2011 szeptemberétől a Magyar Színház- és Filmművészeti Egyetem filmrendező szakos hallgatója. Húgával, Zsófiával ketten alkotják a Kisszínes zenekart, mellyel többek között a Quimby közönsége előtt is fölléptek már az A38-on.
Kemény István költő, író, fordító 1961. október 28-án született Budapesten. Kilenc verseskötete, két regénye, egy-egy tárca-, esszé és beszélgető kötete jelent meg. Az esszéket Vörös Istvánnal, az interjúkat Bartis Attilával közösen jegyzi. Legutóbbi kötetei: Kedves Ismeretlen (2009), Az ellenség művészete – Család, gyerekek, autó (újrakiadás, 2011), Állástalan táncosnő. Összegyűjtött versek 1980-2006 (2011). Elismertségét többek között a József Attila-díj (1997), a Magyar Köztársaság Babérkoszorú díja (2007) és a Márai-díj (2010) is jelzi. Nős, felesége Szirmay Ágnes dramaturg. Budapesten él, három gyermek édesapja.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!
