A kommuna - Thomas Vinterberg filmje
Még a legjobbakkal is megesik, hogy összetörnek egy szívet. Míg az egyik a talajt keresi maga alatt, a másik már két lábbal jár fölötte, hogy az igazságtalanság még égbekiáltóbb legyen.
Thomas Vinterberg filmjében ugyan benne van a párkapcsolatokban elkövethető hibák teljes finommechanikája, mégsem a kiábrándultság és a semmi sem tart örökké oldaláról közelíti meg a szerelmet. Hiszen a túlélési ösztönünk erősebb, és ahogy elgyászoltunk egy társat, a szomorkodás és az önsajnálat helyébe máris remény költözik. De mondja ezt bárki annak, akin épp átsöpör az érzelmi apokalipszis.
Anne (Trine Dyrholm) persze nem tudhatta, milyen lavinát indít el békés családi életében azzal, hogy kommunát verbuvál az Erik (Ulrich Thomsen) által megörökölt hatalmas házba.
„Ártatlan” félszavai, hogy unja már mindig csak a férjét hallgatni, és hogy kis térben az ember kishitű marad, szépen szárba is szökkennek Erikben, aki friss magabiztosságában és enyhe mellőzöttségében rögtön összejön egy egyetemi tanítványával – aki ráadásul a neje ikertestvére lehetne, 25 évvel újabb kiadásban. Kisszerű, mondhatni közhelyes fordulat, csakhogy a kommunában élő szabad szellemeknek bele kell férnie, hogy az új nő is beköltözzön.
Miközben jókat derülhetünk a szarkasztikus skandináv humorral kezelt faramuci helyzeten, a küszöb alatt kúszik be a dráma a vidám lököttekből álló kis közösségbe. Anna egyre lejjebb megy a boldogtalanság és az önpusztítás spiráljában, magával rántva a többieket is, csak Eriket nem tudja kibillenteni a boldogságából. De ugyan ki is menthetne meg bárkit saját magától? Egyszerre ironikus és felemelő befejezés, hogy amint az egyik szerelem végleg lezárul, valahol máshol egy másik épp elkezdődik. Mert a szeretet is energia, nem csak hogy nem vész el, de az arisztotelészi értelemben (energeia) maga a változásra való képesség.
Már előfizethet a Vasárnapi Hírekre, kattintson!